Halványodó

Miért nem lehet büntetlenül belenézni a szemekbe, úgy hogy ne vakítson meg örökké?
Úgy hogy ne zúzná porrá csontjaim?

Nincsenek válaszok, és valahogy minden csak valami fakó és halvány mása annak amit szeretnék, de igazából semmi tökéletes ábránd kép nem lebeg a szemeim előtt, amiből kiindulhatnék, hamuba sült pogácsával a tarisznyámba, kérges vándor bottal a kézben. Mintha elmosódott volna a kinti világ, vagy ami még rosszabb, mintha én mosódtam volna el, szinte teljesen, csak valami fekete maszat vagyok, és egyre jobban fakulnak a körvonalak, remegnek a nagyvilágban, és ez elszomorít, hogy ennyire nincsen itt semmi.

Talán mégis, csak annyira közel és annyira egyértelműen, hogy itt van a szemem előtt.
Miért mindig a távolba réved az ember, miért csak kilométerek ezreiben képes gondolkodni? Olyan egyértelműnek tűnik, és még is olyan kiszámíthatatlan, hogy csak nevetni tudok ezen, mert tudom, hogy itt van karnyújtásnyira, de én mégsem látom, hiszen a messzit figyelem.

Üvöltsd bele az arcomba!

Gyújts hatalmas máglyákat, sikolts, ordíts, kaparj, hogy lássalak végre, hogy itt vagy, és itt leszel, mert elnyomják ragyogásod a kozmosz fényei, és a csillagok halk éneke rejti el dallamod!

Nem lesz ez ilyen egyszerű, van egy olyan érzésem.

Nem lehet olyan egyszerű, pedig annak kéne lenni, a nagy számok törvényei szerint. De hol vannak a törvények, ebben a féktelenül nyugodt káoszban, amikor nap mint nap megremeg körülöttem a valóság, és alá hullnak a mélységben darabjai, nincsen semmi más, és ez mégis kitölti az életem, a cigaretta füst meg a félhomály, a derengésbe fakult szürke házfalak, meg persze a tudatlanság mártírjai.