Azúr Színű Különös Partjai

Miután végignézhettem azúr színekben tündöklő eltávozásodat, hullámokat hozott magával a dagály, és egyedül sétáltam végig a különös partokon.
Hét oszlop volt véletlenszerűen elszórva, némelyiket a végtelen óceán mosta simává,
monolitok az idők előtti világból, templomok tartópillérei, talán valamiféle elfeledett népségnek kik hajbókolva és a kábulattól őrjöngve vonszolták csupasz testüket az obszidián oltár felé, mi azóta már a Mélységet szolgálja alázatos reményeket juttatva el a nyugtalanul vergődő álmodóknak, sötétet szül valami odalent, és megkeseredett árnyak bolyongnak a tömjéntől nehéz katakombák fáklyafényben reszkető tárnáiban.

Volt egy álmom amiben keresztül zuhantam a sötétségen.
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Aztán elnyelt minden valamiféle pulzáló zöldes ragyogás, és éreztem ahogy elültet bennem bizonyos magvakat, és azután a kopárság volt Minden ami körülvett és a port fel kavarta a szél.
Sokáig sétáltam a kietlenségben. És aztán a különös partokhoz értem. Monolitok nyúltak ki a puha homokból, és törmelékeket hányt ki magából a végtelen óceán.
Megkóstoltam végül Azúr ragyogásod gyümölcsét. A tenger haragosan morajlott aznap. Mint valami dühös isten, és mi nevetve bújtunk egymáshoz, aztán távoztál a hullámok közé merülve, sietve az obszidián oltárhoz…