Tajtékos Rianással

Gondolom átérzed mindazt a zuhanást amely a tudat mélyéből tőr elő,
mint monolitok a föld húsába ágyazódva: öröktől fogva valók,
mint az eső koptatta vésetek, melyeket a természet karcolt rúnaként beléjük,
mint a lüktetést amik a felhők vonulása ad, amint elterülsz a mezőn,
forgószél söpör végig a síkon, és ránt magával némi hinni akarást,
zajtalanságod eszméleténél fogva rántja a visszájára át.

Tékozlásod jutalma pedig hitetlenséged, melyet tovább adományozol.
És csengő aranytallérok penészes fénye ragyog a szivárvány tövében.
Valami megreped a gyermekkor végénél, ami a ránc lesz majd az arcodon.
Utat tőr belülre a Valami ami elől már a legelejétől fogva menekültél.
És mantraként suttogsz egy mondókát magad elé.

Miközben
Odafent tajtékos rianással hullnak mélységükbe a csillagok…