Hullámok

Megrémítenek ezek az érzelmi hullámvölgyek, amelyben a kicsi, és sérült lélekvesztőmet irányítom.
Olyan hirtelen és váratlanul jön a fent érzése, amilyen gyorsan csap át a lent megfogalmazhatatlanságába.

Zavarba ejtő.

Ahogy ma is ez volt, mikor otthon valamiféle zavaros szorongás ölelt át, amit valamelyest sikerült oldanom azzal, hogy alámerültem a forró vízzel teli kádban, aztán álltam a buszmegállóban, és jó volt ahogy a hajamba és a barna zakómba kap a szél, és felszálltam, hogy egy szempillantás alatt szanaszét hulljon a jókedv és az erő érzése, ahogy fojtogatott a köhögés, gyerek sírás, és részeg ordítozás bábeli káosznak tetsző hangzavara.

Lényegtelen.

Lényegtelen, mert aztán rendbe jöttem, ahogy álltam a katedrális előtt, és vártam hogy jöjjön a Dzsófi, aki jött és szép volt, és boroskólát ittunk a Bázisban miközben részeg tini lányok hada vett körül mindent, és jött a Luca is, azzal a jellegzetes mosollyal az arcán, ami segített átvészelni azt a fuldoklóan szétesett nyarat, és néztem őt és valahogy ragyogott belülről, és jól éreztem magam.
Támasztottuk a falat, bor ízű lehelet kíséretében fújtam a füstöt, és akkor picit jött egy újabb negatív hullám, ami azt suttogta, hogy neked sosem volt ilyen, és tényleg nem volt, és valószínűleg mindig is ezt az elveszett gimis életérzést kerestem, és ezért állok egyhelyben ebben a saját magam által létre hozott mocsárban, ami annyira jó és biztonságos, mint amennyire kiábrándítóan rossz.

Aztán búcsút vettem a lányoktól, akik csinosan támasztották a falat, és Pannival meg egy lánnyal, és a szavaival birkózó fiúval kocsiba szálltunk, Kaláka szólt én meg mosolyogva figyeltem a neonfényeket az ablakon.