Lüktetést Gondol

Hullámok tarajában lüktetést gondol maga elé.
Fáradt kövek koptak szét az eltűnésben,
És ahogy madártávlatból figyelted mesterséged távoli maradványait.
Megmagyarázhatatlanul szövődtek körénk a dolgok netovábbjai,
Hogy a szél vegye hátára azt.
Elmúlóban már a messziség.
És a határtalanság olyan közel.
Néha csak a katarzisra vágyom.
Ahogyan álltam a szürkületben akkor.
De te azt hiszem inkább már csak egy hallomásra hasonlítottál.
Hópehely olvad szét az arcodon. Ami hideg mint a hant a dombok oldalán.
Busásan megjutalmaz minket egyikük.
Mint ahogyan göcsörtössége belülről fakadó.
Néha csak meredni a tavak felé. És hallgatni tovább az énekét.