Kiút!

És hogy aztán hatalmába kerítsen valami bámulatos eltorzulás, miközben a metrószerelvényeket kiöklendezi az alagút, melynek mélyén a hiedelmek szerint egy szörnyeteg lapul:

(elvont, ezoterikus monstrum a régből, rozsda marta páncélzat húzódik fájdalmasan nem-hús bőre fölött)

De odafelé létezik egy kiút!

Ezt sugallják az apokrif falfirkák,
a szentségtelen barlangrajzok városok bizarr falain, mik magasodva követelik a Létezőség Kinyilatkoztatását, hogy lássák azt miről a hegyek meséltek nekik, mikor még tűzből szőtt angyalok hulltak az égből, váratlanságba rendülten, megmagyarázhatatlanul.

Szárnyak távoli sirámát hallom a fejem felett, de az égbolt a madarakkal együtt már régóta halott, dübörgő basszus spirális árnyékait köpi felém valami elvont és metafizikus, kapucnit húzok az arcomba, majd ősrégi obeliszkek dallamának észvesztő zajába kapaszkodok újból oda fel…