Vajon?

Vajon a lányok egy Kispál koncerten ugyanolyan hévvel fogják visítani ezeket a sorokat, mint ahogy azt az Emesénél, vagy a Zsákmány állatnál teszik?

"Szóval biztos ronda lennék
Hogy soha ne legyek boldog
Vagy azt hinném, szarul szopok
Vagy azt, hogy vannak dolgok
Amik nem jó, ha nincsenek meg
A boltban vagy otthon nálam
Sokszor gondolnék a pinámra és
Imádnám az ágyam

Szeretném, ha lóval jönne
A herceg, aki olyan, mint én
A kozmetikushoz értem
Azér’ a Kozmopolitén
Tesztje szerint nincs baj
Csak többet kéne szopnom
Egy kicsit vékony az ajkam
Meg túl sokat vagyok otthon"

Biztos vagyok benne...
:D

Máshogy

Fekete kabátba burkolózva vártam Lucát a Deákon, a sárga villamosok árnyékában, cigarettavéggel a számban.
A film noiros megjelenésemet a narancssárga pulcsim és a barna kord gatyám tette tönkre, pedig majdnem tökéletes volt.
Aztán jegyet és teát vettünk, miközben mögöttünk gyülekeztek a neves zenészek hangoskodva.
Szórólap és falevelek utaztak a széllel.
Egy piros notesz került elő, benne össze-vissza gondolatok, logikusan végig vezetve a papíron.
Formába öntött káosz.

Ölelés, búcsúzás.
Zötyögtem a villamossal, figyeltem az embereket az ablakon keresztül.

Aztán összefutás régi osztálytárs lányokkal, nevetéssel, meg múlt idézéssel egybekötve.
Fura hogy teljesen másvilágban élnek, mint én. És fura ilyen emberekkel beszélgetni.
De egyáltalán nem rossz.
Tanulságos, és megerősít, hogy nekem nem szabad belefolynom még ebbe az úgynevezett nagybetűs életbe, vagyis nem úgy ahogy sokan teszik.

Máshogy szeretném csinálni a jövőm.

100%

Az úgynevezett rock’n’roll...
(jelen esetben a Kyusstól az Un Sandpiper)
...megragad a grabancomnál fogva, és teljes erőből odabassz a falnak.
Rohadt keményen.
És örülök hogy ennyi zenével töltött év után ez még lehetséges, mindenféle segédeszközök nélkül.

Csont józanon.
Kristály tisztán.

A zene, számomra több egy kellemes kis háttér zajnál.
És általában csak úgy hallgatom, ha ezt zavartalanul tehetem.
Valamilyen oknál fogva sosem volt walkmanem vagy ilyesmi, mert idegesített a külső zaj (buszon, autóban, ilyesmik).

Szertartás.

Vagy valami istentisztelethez hasonló.
Amikor beraksz egy lemezt és hagyod, hogy magával vigyen.
És persze ez fokozható a sokszorosára Delíriummal.
Amikor nem csak hallgatod, hanem átéled a zenét, a részesévé válsz.

100%-ig

Misztikum hidegben

Szakadó esőben, pocsolyákban lépkedve.
Az időjárás, mint valami nyálkás, undorító lény terpeszkedik a városon.
Aztán ronggyá ázva az angol terembe lépek, valamelyest oldódik az előbbi hangulatom.

Utána F.-el az újhelyre megyünk teát inni, újra nyitva van, mert két hétre bezárták a vámosok. A pultos lányban van valami megfoghatatlan, amit nem igazán tudok leírni.
Először talán a bájos jut eszembe róla, de még van valami más is benne, amire még nem jöttem rá, de rajta tartom a szemem…
Pici misztikum így első látásra, ami jó, mert utoljára talán a Gombasipkás lányban láttam ezt a Szigeten, bár benne sokkal több volt.
Szinte sugárzott tőle.

Kint vadul sikolt a szél, a szakadó esőben.
Belassulva árad szét a szobában a Learn From This Mistake a Down-tól.
Rühellem ezt az időt.
A hideget, a nyálkát, meg ezt az egész szart.

Pedig még pár hónapig így lesz.

Irgalmatlan bénaság

...
szia, köszi
Szervusz, helló
Picsába, el veled
Szia, köszi
Szervusz, helló
Picsába, el veled
Téboly, te hosszú álom
A megsértettek álma
Egy végleg lesérült atléta
Akit a kertbe visznek ki sétára
Nagy levegő, napfény, víz
Lombok, ennyi, csönd van, csönd, ó
Nagy levegő, napfény, víz
Lombok, ennyi, csönd van, csönd

Jó, persze, ezek is szálak és
Össze-vissza elvezetnek
Egy könnyebb úthoz és a végén
Délibábos célkeresztek
Egy percig sem fogod élvezni
És a semmiért majdnem meghalsz
És később tényleg, de úgy
Hogy magadba' feldöntöd az összes asztalt
Mer' ott munkál az iszonyú kétség
Hogy nem voltál a helyes úton
Soha, egyetlen percig sem
És most itt az idő, hogy múljon
Minden mindenestül, puszi
Az irgalmatlan bénaság
Nagy levegő, napfény, víz csönd és
Összecsukható fák

Józan ész, mikor kimész
Én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol
Melyik bugyra
/Kispál és a Borz/

Down

Hűvös van.
Meredten bámulom a szürke eget, a háttérben a Down szól, súlyos egy kicsit ébredés után.
Ha a qotsa, és a Desert Sessions hallgatása közben a sivatag jut eszembe, akkor most New Orleans ingoványos mocsarait látom magam előtt, tekergőző aligátorokkal és vuduzó négerekkel a posványban.
Fura hogy ennyire vissza lehet adni a környezeted jellemzőit a zenében.
Hűvös van.
Cigizek, és hallgatom ezt az elszállt mocsár-metált, már csak egy doboz sör vagy Delírium hiányozna az élmény teljes befogadásához.
Persze most csak játszom a gondolattal.

Mozaikok

Az emlékeket, mint megsárgult fotókat a dobozban akár a tűzbe is vethetném.
Figyelni, ahogy emésztik őket a lángok, ahogy a pusztulás lesz úrrá rajtuk.
Megtehetném.
Egy könnyed mozdulattal semmisíthetném meg őket.

A hatalmamban áll.

De azt akarom, hogy a dobozban maradjanak, hogy mikor néha felmegyek a dohos, sötét padlásra, beléjük kukkanthassak, nézegethessem őket.
Azt hittem, hogy elvesztettem valamit magamból, egy kis darabot, ha úgy tetszik, de tévedtem.
Magamhoz vettem egy újabb mozaikot, amit az egyre színesebb, és nagyobb képhez illeszthetek.

Lassan haladok a kirakóval.
Rohadt lassan.

De ha egyszer kész lesz, elégedett leszek.
Magammal.
És az életemmel.

Pici szomorúság

Pici szomorúság nehezkedett rám, magam sem tudom mi okból kifolyólag.
Gondolom az ősz a céltalansággal karöltve így fejti ki a hatását rajtam.
Kb. hajnali háromig hánykolódtam az ágyamban, aztán inkább Coelho könyvet olvastam (A Piedra folyó partján ültem, és sírtam).

Álmomban valami poros, sivatagos kisvárosban voltam, és nem volt bőr az arcom csak a csupasz koponya, tisztára mint Chapel-nek a Spawn-ból, de lehet hogy csak egy koponya maszk volt rajtam, nem tudom, de természetesnek tűnt, és mászkáltam ilyen dohos épületben, és voltak koporsók meg minden.
De abszolút nem volt rémálom, inkább érdekes volt.

Na mindegy.

Delírium OFF

A perzselő nap tűző emléke a távolba csillapodott bennem, bár ha mélyen letüdőzöm a Pall Mall-t még halványan sejlik a délután nagyszerűsége.
Kábán pislogok a fehéren izzó monitorra, nézem különös hieroglifáit, ami az összefolyt betűkből képződött a szemem előtt.
Valamilyen szinten rendben vagyok, nagyon is, és bizonyos szempontból nézve rohadtul nem. De valahogy nincs sem erőm, sem hangulatom ezeken a dolgokon töprengeni, meg nem is akarok, azt hiszem.
Cigit veszek elő a gyűrött dobozból, rágyújtok, letüdőzöm a szürkés-kék füstöt, és azon gondolkodom mi lesz holnap.

Suli.

Aztán kb. ugyan az, mint mindig, csak Delírium nélkül egy kis ideig.
Picit örül neki az ember, ha eltűnik, mikor most veszi csak észre, hogy nem is olyan régen (az idő fogalma bizonytalan mostanság) kb. teljes két héten keresztül rajta volt a dolgon.
És tök természetesnek tűnt, hogy kb. ebéd után egyből a dobozhoz ment, hogy…

De azt hiszem így, hogy most viszonylag besűrűsödött az életem (az eddigiekhez képest) már nem vagyok akkora veszélyben, hogy rákattanok, hiszen hétfőtől csütörtökig nem csinálhatom (suli, angol), és ez megnyugtató, hogy így látom, így viszonyulok hozzá.

Páran aggódnak értem, hogy elkallódom, de szerintem ez már megtörtént, most már csak az a kérdés, hogy vissza tudok/akarok-e menni arra az úgynevezett „helyes útra”.
Igazából, rohadtul nem tudom.
Mert nagyon hiányzik a motiváltság belőlem, meg valami központi személy is az életemből, aki miatt esetleg érdemes lenne. Mert magam miatt nem hinném, hogy megtenném.
Persze most kurva könnyen rákenhetem ezt az egészet arra, hogy ha majd jön valaki, és akkor talpra állok meg blablabla, és tisztában vagyok vele, hogy ez a legnagyobb faszság amit mondhatok, de azért próbálok rajta lenni az ügyön.

Szóval most búcsút mondok Delírium kisasszonynak, és ez nem könnyes, megható búcsú, ez inkább szünet, mint szakítás, hogy új erőre kapjon ez a lassan kimerülőben, rutinban lévő kapcsolat.

Most fél2 van.
A Kyusstól az El Rodeo szól.
Szívok egy cigit és lefekszem aludni.

Magával ragadó

A stílus, amit stoner rocknak szokás nevezni, teljesen magával ragadott.
Újra, megint.
Mivel ez tipikusan forró, nyári zene, nem értem mért most ebben az évszakban talált rám. Odakint hideg és sötét van, nyoma sincs a zenei stílusra jellemző, száraz, tikkasztó hőségre, de talán ezzel akarom ide varázsolni tudat alatt.
Tekerni a Space Cadet alatt igazán kellemes, hangulatos érzés volt, hogy utána a Desert Sessions Up in Hellje repítsen valami rohadt messzi, poros helyre, miközben még érezni a bennem kavargó súlyos füstöt.
Aztán sorba hallgattam meg a qotsa lemezeket (mind a hármat), hogy utána a Kyussal érjen véget újabb utazásom.

Ha lehet így fogalmazni.
A Fu Manchu cd-m viszont érintetlen maradt, valahogy hangulatilag eltér ez a lemez a többitől, inkább érezni a californiai strandok hangulatát (jó értelembe véve) mintsem a sivatag hipnotikusan pulzáló erejét.
Nyáron szeretnék kimenni pár emberrel az Alföldre, valami Istenháta mögötti pusztába, és kb. ilyen zenéket hallgatni, ilyen állapotban/hangulatban.
Csak képzeld el, ahogy lüktet a zene, és a kopár pusztaság látvány egyszerűen magába szív, valami kocsi motorháztetőjén üldögélsz a haverjaiddal, kavarognak a porszemek a szélben, dobozos sör a kezedben, délibáb remeg a messzeségben, és a lemenő nap vérvörössé festi a tájat.
Minden olyan végtelennek, de mégis közelinek tűnik, és azaz érzés áradna szét benned, hogy otthonra leltél.

Kalandra fel!

"Most nézz az égre fel, megannyi csalfa jel
Megnéztük közelről mert mi sem hittük el
Hogy ez csak ennyi vicc a lenni észre venni
Cseszd meg kalandra fel!"

Jelek?

A tányérban melegszendvics, a pohárban Coke, a rádióban meg Nick Cave mesélt az új album születéséről.
Dupla lemez.

Aztán egy cigi a sötétben, és egy tépett fülű kiscica jött oda hozzám, még sosem láttam, a nyakában vörös szalag.
Emlékeztetett valakire…
Gondolom valami kóbor kutya téphette meg, elég sok feltűnt mostanság a környéken.
A cica nézett egy darabig, párszor a lábamhoz simult, aztán eltűnt a sötétben.

Varjak, sose látott vörös szalagos kiscica.
Jelek? Szimbólumok?
Vagy csak puszta véletlen?
Nem tudom…

Zaklatott és poros

Zaklatottan szól a Desert Sessions új albuma (9&10), kissé nyugtalanító zene.
Egyébként zseniális.
Meg van az a jellegzetes poros hangzása amit az ilyen zenékben kedvelek.
Szerencsére hiányzik az előző album (7&8) punkos vonala (kiabálás, ordítozás), amiről csak 3-4 számot hallgatok, viszont azok hihetetlenül mélyek, csak lehúzza nagyon a többi faszság.
De ez az album nagyon rendben van, főleg P. J. Harvey miatt is, aki vendég szerepel a lemezen.
Régebben a film volt ilyen, mint most a zene, sajnálom, hogy ennyire ritkán járok moziba mostanság, pedig lenne mit néznem (Dealer, Bálnalovas, Baraka stb.)csak nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy mozi miatt bemásszak ilyen görény időben Pestre.
Visszatérve a zenére, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az új qotsa lemez Nick Oliveri nélkül (kibaszta a zenekarból a front ember (Josh Homme), mert gondok voltak a viselkedésével) de remélhetőleg lesz olyan jó mint a Songs For The Deaf.
Vagy valami.

Agyvihar

A megmagyarázhatatlan, vagy a megfogalmazhatatlan dolgok már gyerekkoromban is vonzottak. Aztán ez valahogy leapadt egy bizonyos egészséges szintre, de ez 2évvel ezelőtt megváltozott mikor jobban elmélyítettem a kapcsolatomat ezzel a delíriumos világgal. Valahogy elérhetőbbnek tűnek a dolgok, miközben összefonódtak, valahogy átérezhetőbb a végtelen mélysége és magasság, ha olyan állapotban vagyok, amikor lényegében csak saját magamat és a saját környezetemet figyelem. Mert kb. erről szól ez az egész. A dolgok érzékeléséről, mintha eddig csak kulcslyukon nézted volna a világot, és aztán egy kurva nagy rúgással betöröd az ajtót. Néha iszonyatosan súlyos az ilyen szabadság, ahogy hirtelen teljes valójában rá nehezedik az emberre. De élvezem ezt a terhet. Persze meg kell húzni a határt, legalább is célszerű, mert mint mindennek, ennek is vannak súlyos következményei, de ha egyensúlyban tudja ezt tartani az ember nincsen gond, vagyis kevesebb.
Viszont ha ott vagy a vonalnál, akkor miért ne lépnéd át? Mélyebbre hatolni a dolgokban, csábítónak tűnik, de egy bizonyos idő után megszűnik ez a különös érzékelése a világnak, és már csak az üresség marad. Ilyenkor kell félre tenni a dolgot. Visszasüllyedni arra a szintre, ahonnan jöttél, hogy aztán még messzebbre juss oda, ahol még sosem jártál. Az egyensúly egy nagyon törékeny, ám igen értékes dolog, és ez kb. minden dologra igaz. Ha megvan benned, akkor közel állsz szerintem az úgynevezett boldogághoz.
Az egyensúlyban lévő ember az elégedett.
Az elégedett meg boldog.
Viszont ez ebben a társadalomban szerintem nem igazán elérhető, hiszen mindig többre és többre vágyunk, hogy ezáltal próbáljuk megvalósítani önmagunkat. Persze ez nagyban függ az adott ember típustól, hiszen mindenkinek más a mérvadó, de talán mindenkire igaz, hogy többre vágyunk, új célokat tűzünk ki. Fejlődés miatt talán, vagy azért mert tudat alatt minden ember így akar közelebb kerülni Istenhez, pontosabban, így akar Istenné válni.
Tehát:
Elérhetjük-e az egyensúlyt, úgy hogy közben egyre többre vágyunk?
Mert az egyensúlyban lévő embert én úgy képzelem, hogy elérte azt amit akart, és teljesen elégedett azzal amije van.
Mert ugye nem hajszolná magát tovább, új célokat kitűzve.
Viszont a cél is fontos, az új motivációk.
Szóval most kb. belegabalyodtam ebbe a hirtelen jött „agyviharomba”.
Tehát:
Létezhet-e egy „egyszerű” ember számára az úgynevezett elégedett állapot, elérhet-e egy olyan szinte ami szerinte az ideális szint?

Vespertine

Sáros tócsákba gyűlt össze a reggeli hó odakint.
Bent, a szobában meleg van, Björk énekel. Valami kellemes hangulat árad szét.
Keveredik össze a Delírium utáni érzés a békés környezettel.
Kinyújtózom. Talán még mosolygok is valamin.
Összhangban vagyok a zenével, a szobával:
Saját kis világommal.
Semmi nem árnyékolja be ezt az idillt, vagy ha mégis nem foglalkozom vele.
Feleslegesen nem bántom magam.
Miért tenném?

Varjútánc

A szél, mint valami eszelős őrült rontott nekem, ahogy a teraszon állva próbáltam rágyújtani egy cigire. Mély levegőt vettem, éreztem Delíriumot minden egyes sejtemben.
Egyé válás.
A fehér eget néztem, a szélviharban hajlongó fák meztelen ágait, aztán azt a csodát, ami elkápráztatott, magával ragadott.
Egy varjú csapat menekült a vihar elől, olyanok voltak, mint a fekete tollpihék, ahogy szálingóztak a szélben.
Tágra nyílt szememmel próbáltam befogadni a látványt, nézve különös táncukat, ahogy próbálnak messzebb lenni, ettől az örvénylő káosztól.
Aztán eltűntek a varjak, én meg csak álltam az eszelősen süvítő szélben, Delírium csókjával a homlokomon.
Szeretem a jeleket.
Még ha nem is tudom megfejteni őket.

Tökjól

Légiesnek tűnik kb. minden. Vagy nem tudom, hogy fogalmazni, tegnap volt ilyen sivatag sound-os este, ami klassz volt, a marihuána a füstölő és a cigi füst keveredett össze, valami kellemes balzsamszerű dologgá, a háttérben meg ment a Desert Sessions és a Kyuss.
Most még a tegnap este hangulatában vagyok. Queens of the Stonage-et hallgattam egész délelőtt meg most is. Márciusban jön az új album, ami jó, mert akkor van a szülinapom. Egyébként semmi különös nincs, a napokban észre vettem, hogy remekül érzem magam, pedig ilyentájt szokott rám törni a mélabú de se híre, se hamva. Semmi és senki nem hiányzik az életemből, nagyvonalakban, ami jó, mert untam már ezt a „nincs senkim, és olyan magányos vagyok” parám.
Valószínűleg ez azért múlt el, mert mikor volt is valaki, akkor sem változott tulajdonképpen semmi, csak kevesebbet unatkoztam.
Ez most lehet hogy szemét dolognak hangzik azokkal a lányokkal szemben akikkel voltam, de ez legyen az ő bajuk.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem éreztem jól magam ezekben a kapcsolatokban, csak nem volt ott a szerelem, vagy ha ott is volt akkor már basszhattam az egészet kb. és ez roppant zavaró dolog, mert ha nincs ott egy kapcsolat (járás) elején az hogy szerelmes vagy, akkor nem igazán tudsz, és nem is igazán akarsz mélyebbre bonyolódni a dolgokban.
Vannak emberek, akik mellett mindig kell, hogy legyen valaki, de az én esetemben ez rohadt ritkán van, és nekem az a fura ha nem egyedül vagyok, és kell egy kis idő amíg ezt feldolgozom.
Viszont ilyen lány még nem volt aki mellett „megszoktam” volna. Ami mondjuk az én hibám is volt gondlom, de ez végül is tökmindegy már.
Szóval tök jól vagyok!

Ördög hozott!

Odakint bús szürkébe öltözött a város, és az emberek arcára fagyott szomorúságuk.
Idebent a Kyuss ölel át, és utazásra hív, valami ismeretlen messzibe.
Mára még van egy kis elintéznivalóm.
Kötelességem, ha úgy tetszik, aztán boldogan csapok a képzeletbeli lovak közé, hogy elmerüljek a végtelenben kavargó pszchiedelikus stonerrock örvényeiben.
Mint kb. két évvel ezelőtt mikor ezt az egészet kezdtem.
qotsa-et, Black Sabbathot vagy Down-t hallgatva.
Visszavitt a kezdetekhez az ösvény.
Poros hangzású zenékhez, karcos énekhangokhoz, beszívott arcokhoz vezérelve.
Az a bizonyos „sivatag sound” ismét rám talált.
És én egy félmosoly kíséretében üdvözlöm ebben a szánalomra méltó időben.
Ördög hozott, újra!

Várakozás

"Volt valaha egy világképem,
melyet helyesnek, bár
vakmerőnek véltem,
és most felettes énem kérem
szépen, szelídítsen bátorrá"

"Te vagy a hajóm horgonya
repedt templomi orgona
a világ eleje és a tompora
miket beszélek, nézz oda
asszem' ma ráér a hóhér
kezemben szájber sárga lötty,
szikével táncol a borbély mikor a közérzete éppen szembejött,
mikor annyira klassz ez az élet, hogy bele kell dögleni,
és az asztal alatt a húrokat csak a muszáj-hajnal zöngeti"

Nem lényeg

Sötétbe borulós hűvös novemberi este.
Az ágyon szétdobált régi Wanted magazinokat olvasok, a gépből a Peet hallatszik, kimegyek a teraszra cigizni.
Képzeletben szobát próbálok átrendezni.
A tegnap este nehézkes kábulata lüktet még bennem. Kezdenek azt hiszem, helyre rázódni a dolgok, a NemPublikusLány is előkerült a napokban, bár nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e tőle valami komolyabbat, de jó érzés, hogy van legalább egy fényesen ragyogó kis reménysugár, ebben a hideg sötétben.
Végül is nem lényeg.

Gyógynövényrock

…szól a Karma Koma ülünk S.-nél valami fotelben, a plüssbaglyot nézem akinek kinyílt a harmadik szeme a passzív füvezéstől. Aztán S. végre elkészül mi meg kimegyünk a rohadt hidegbe, elindulva a Kultiplex felé…
…sört iszunk, egymásra mosolygunk a Manósipkás lánnyal, aztán mászkálunk az udvaron, rajtam egy rövid ujjú, havaii mintás ing. Hideg van…
…elszállva megyünk ki az épület elé, ahol valami helyes lány van, és elmegyünk vele a parkba, majd néhány perc múlva vissza az épületbe, elkezdődik a Pupilla Projekt. Ami viszonylag jó, nézem a színpadra folyó fényeket meg a dorombos lányt, aki eszelősen ugrál a színpadon, a gitáros meg félig lehunyt szemmel nézi a tömeget, itt-ott marihuána szag, merengő tekintetek villanásában.
Kimegyünk a kertbe, megtaláljuk S.-t és a lányt, én szórólapokat pöckölök a messzibe, rágyújtok, élvezem a kékes szürke füstöt, a zsivajt, a fényeket…
…ott állok középen, elkezdődött a Korai Öröm és magába szív ez a „pszihedelikus gyógynövényrock” valahogy miden egésznek tűnik, ami a körülöttem lévő apró kis darabokból áll össze. F. áll mellettem és bólogat a zenére, de valahogy távol van tőlem, majd táncolok valami lánnyal, aztán csak a fényekre és a zenére emlékszem…
…séta a hidegben, vagy inkább túra, nem is tudom, szárnyként lobog mögöttem fekete kabátom, érzem Delírium leheletét magamban, egymás után nyelem el a métereket, majd kis idő múlva S.-ék foteljében pihenem ki az estét, a konyha padlóján ülve szendvicset eszünk, majd a sötétben elszívok egy cigarettát, hogy utánna álomba merüljek...

Lüktetés

…aztán elnyelt a lüktetés.
Dübörögtek a dobok, a táltos ember rikoltva tárta szét karjait.
A képzeletemben.
Valahol messze innen.
Talán.
Lehúz. Ott tart.
Árnyékok közelednek. Fekszem mozdulatlan.
Rázkódom a dobokkal. Üvöltés, kiáltás.
Elnyelnek.
A Táltos ember ott áll mellettem. Azt hiszem csak képzelem ezt az egészet.
Élesek ezek a víziók. Magukkal ragadnak.
Azt hiszem álmodom. De már nem vagyok benne biztos.
Egy kiáltásra riadok fel.
Magamhoz térek.
Bár lehet, hogy ezt is képzelem…

Újhelyen

…aztán azt veszem észre hogy egy falnak támaszkodom a Trainspottingot olvasva, kb. már vagy negyed órája állhatok itt, cigit szívok, nézem a fákat, meg bámulom az arra felé haladó embereket. Aztán jön F. és az újhelyre megyünk, teát rendelünk, jön a pultos lány akitől kérdezek valamit, és olyan mintha zavarba lenne, vagy nem tudom, tök helyesen gesztikulál. Elmegy. Iszom az erdei gyümölcsös teám, rágyújtok, figyelem F. arcát, aztán beszélgetünk dolgokról, kint meg kezd már sötét lenni, meg valami arcok játszanak háborúsat a gépeken, mert ez egy net café vagy valami. Rágyújtok, néhány füstkarikát fújok valamerre, jön a lány elvinni a csészéket, rendelünk még teát, aztán dumálok tovább F.-el, beszéljük a dolgainkat, meg hogy mi van velünk. Iszom a teát, és alapvetően jól érzem magam, pedig kurvára érfelvágósan indult a nap, nagyon lehangolt ez az egész szürke, meg hát tudod. Szóval le vagyok kb. nyűgözve, a helytől, a lánytól, igaz lentről szar zene szól, de a múltkor állítólag Amorf Ördögök szólt, meg minden, szóval jó kis hely, csak látom már hogy ide fog szokni az sok barom, akik elől kocsmáról-kocsmára menekülök, de nem tudom kikerülni őket sose. Lelombozó.
Aztán dumálunk valamit, kint meg szakad az eső, elindulunk, köszönünk a lánytól, be a kocsiba, és aztán haza.
Itthon semmi komoly, csinálok melegszendvicset, rakok bele kukoricát meg füstölt sajtot, egész finom, meg minden, aztán kimegyek a padra, a sötétben hallgatom az esőt, csak a parázs izzik, meg ilyenek…

Szép volt

Hideg van. Elfogyott a cigim, valami Doors szám szól. Tegnap klassz volt utazni a VHK, meg a Másfél zenéjére, olvasni megint Jim Morrison verseket meg minden. A többire nem emlékszem. Csak arra a kurva hangos dobokra, és a lángokra a szobában, ami majdhogynem szétkaszabolta a sötétet.
Szeretek utazni. Egyre jobban. Csak hanyatt vetni magad az érzésekbe, hangulatokba aztán ott maradni. Olvastam a dolgok után, sokat olvasok. Mostanában megtalálnak az ilyesmik.
Tudod ez az ilyen sors dolog, vagy mi a franc. Mint tegnap a tv-ben az Amerikai Szépség. A fene se tudta, hogy adják, csak belefutottam, mint a Lopott Szépség utolsó jelenetébe, mikor szeretkeznek a fa alatt.
Szép volt.

Dolgok

Voltam meg nézni a World Press fotó kiállítást, amibe sajnos nem tudtam elmerülni, mint ahogy szerettem volna, mert nagy volt a tömeg, meg ilyesmi. Egyébként néhány kép láttán picit hülyén éreztem magam, hogy ott állok valami teremben, és nézek egy anyát, ahogy szorítja magához a vérző fejű gyerekét, körülötte romok, meg minden.
Szóval én azt hiszem, nem örülnék, ha lekapna valami fotós, és pár hónappal később meg bámulják a tragédiámat az emberek.
Mint valami cirkuszban a szörnyszülötteket, vagy nem is tudom.
Na mindegy.
Tegnap meg eléggé szétcsúsztam, Jimmy Hendrix szólt meg minden, aztán fél hangosan Jim Morrison verseket olvastam fel magamnak, eléggé klassz volt, aztán a Makám is nagyon bejött így, ebben az állapotba hallgatva.
Ma feszült voltam, mint minden hétvégén, amikor a családom közelébe vagyok egy teljes napig, nem tehetnek róla, meg én sem, szerintem ez már így is marad ameddig élek, vagy valami.
Kurvára nem vagyunk egy hullámhosszon.

Lucával

Tegnap Lucával.
Ültünk a kutya kifutó mellett a padon.
Balra a rét, ahol nyáron feküdtünk.

Valahol messze.
Valahol régen.

Ücsörögve bort ittunk a szobában. Makámot és mindenfélét hallgatva valami nyugtalan-nyugalomra leltem ott.
Aztán a fotelből ágy lett, az ágyból meg különös álmaim kiinduló pontja.
Egy Városban voltam. Szólt a Doors. Meg talán a marihuána illatát is a hátán vitte a szél.
Ébredés. Nem igazán tudtam mit kezdeni a napsütéssel.
Ültünk a busz lépcsőjén. Beszélgettünk dolgokról. Néztük a suhanó fákat.
Budapesten minden könyv 300Ft volt. Vettem Morrison verses kötet, fura rajzokkal.
Tűzött a nap, és én nagykabátban, tömött tarisznyával sétáltam a városon. Szembe lógó hajjal, cigarettával a számban. Mint egy messziről jött vándor.
Vagy valami hasonló.
Nem is számít igazán.
Jó volt ott.

Goranga, vagy mi a f*sz

Úgy volt, hogy Delíriummal töltöm az estém, de nem volt hangulatom hozzá.
Kispált hallgatok, és élvezem, és a nyárra vágyom, a Szigetre, a domb oldalára, a fűben fekvésre részegen. De most csak ez az őszi hűvös van, és nem vagyok álmos, de igazából fogalmam sincs, hogy mi a fenét kéne csinálni. Csak bámulom a sötétet, meg ezt a szart, de ezt is csak megszokásból írom, mert erre állt rá az ujjam a sok varjúzás után. Egyébként rendben vagyok, tényleg. Sőt jól érzem magam, csak ilyenkor este, mikor írok és nincs mit tenni, már csak az ilyen depis faszságaim jönnek elő, amit már én is utálok.
Szóval goranga van, vagy mi a fasz.

Én, Szeretlek, Téged

Csendben, áhítattal teltek a hétvégi napok.
Mint mikor tizenhat évesen a lemezboltba rohantam. Olyan volt tegnap is. Ahogy az utolsó darabot leemeltem a polcról.
Barna zakóban, kócos hajjal, temetőben összesározódott cipővel.
Haza értem. Vártam.
A csendre, és a nyugalomra. Delírium is mellém ült.
Először hallgatva szobában ilyet.

beraktam
elszívtam
eldőltem
hallgattam

És tetszett.
Tetszik.
Az új Kispál és a Borz album.
Szép borítóval. Szép belsővel. Szép számokkal.
Új és régi álmokkal.

Visszajöttek nekem a fiúk, akik eltűntek bennem egy kicsit.