Morajlik, Pulzál

A gondolatok – mint valami meggyalázott téridő hasadás az űr homlokán, időkön túli dimenziók üszkösödése a testen, amely..

Távoli tájak megmagyarázhatatlan kráterei között ébredem.

Hullámok árnya csapja meg testét. Hatalmas kékség pulzálása a horizontig.
Valaki a színeket kavargatja ott, és éneket súg a pornak, dallamos visszhangokat, mocsarak enyészetéből született iszap puha homályt.
Súlytalannak érzi az egészet. Inkább zörejek mint valami emészthető más.
Kígyó kúszik a karján, és tovább.
Széttöredezett napfoltok derengése a távoliságokon túl.
Értelmezhetetlenül szükségszerű.

Valamit mond neki miközben a színeket forgatja sápatag ujjaival.
Igazságokat a Romokról amiket maga mögött hagyott – vagy a különös istenekről a Monolitok ölelésében, ahogy ringatózva figyelik a csillagok morajának ívét, mikor lassan de végül teljes bizonyossággal elérhetővé válik az újjászületés mechanikájában történő egyesülés az univerzum végi bolygókon csírázó létformákkal, kiknek medúzaszerű küldöttei évmilliók óta szunnyadnak az óceánok fekete iszapjában elszenderedve a rideg víztömeg tömlöcmély sötétjétől és különös álmokba taszítják magukat mik legtöbbje a szivárvány hangjairól szól.

Türkiztől Fénylő Féregjáratok

Az áramlatokra fekszik, és nem figyel semmire erősen.
Elmúlnak mögüle az érthetetlenség azúrtól kéklő falai.
Lakatlan hegységek emelkednek ki az Óceánból.
Mennydörgő hangjukon kiáltanak felé!
Telepesek nyugszanak meg a gerincén.
Lélekvesztő roncsait húzza magába az örvény.
Számadásod haszontalanságán felnevet.

Idegen tájakon tér magához, és a morajló égbolt, mint valamiféle ŐsAmbient húzódik közelebb felé; remegve hátrál.
A szél az arcába üvölti a Sivatag emlékeit.
Lázas forróságban emésztődik el,
És holt istennők veszik körül
A Látomás szökőárként…harcolni ellene?
Türkiztől Fénylő Féregjáratok.
Valamit megragad a forgatagban.
És tenyerét kinyitva ott ragyognak benne a kábítószer smaragd kristályai.

Kezdetben volt az ige, amely végigsöpörve pusztította el a Semmit.
A Káosz fortyogása az obszidián réteken.
Thep szövevényes dzsungeleiben a titkos romtemplomok.
Megnevezhetetlenségében felriadtak Azok.
Üvöltésüktől felhasadt a földkéreg.
Miazmás párolgásukból milliárdnyi baktérium.
Az Ige tovább söpört.
Ők megnyugodva heveredtek vissza időtlenségbe.
Semmit sem változtatott ezen.

Morajló Visszhangjai

Maga mögött hagyja a Kelet bölcsességét, és egy vagonra száll, amely zötyögve indul a síneken tovább Nyugat felé, ahol a hullámok taraját látja meg először, és beszívja az illatát az üres parton, néhány sirály rikolt felé, és derékig gázol a tajtékba, hínár dolgok tekerednek a lába köré, morajlik az óceánok végtelenjében tovább, elsüllyedt városok néma visszhangjai, és arcát mártja bele, hogy utána a különös fényektől észhez térjen, a smaragd háromszög közepén, a Hatalmas Zöldsárkányig, oda tartozik ahová sosem érhet el, és néha megtorpan ezen merengve, és a részegségbe veti magát, ami nem hogy feloldozást, de még megnyugvást sem teremt benne, és fülledt verejtékező tömeg veszi körül valami elfeledett katakombában, és lótusz illat, meg ánizs az ujjai alatt, és néhányuk torz és valamennyiük csökevény, melyet furcsállva tapasztal meg, és a szakadó esőben magával ragadja az egyiket, és valami hatalmas betontoronyba viszi fel hogy már-már ősinek tetsző szertartás kíséretében neki veselkedjenek a baszásnak.

Végéhez

Az Igaz Dolgok Kényelmetlen Áramlása

És a helyszínek kontúrjai mögé lépett félre húzva valami láthatatlant, aminek még a létezése is zavarba ejtő.
Eső hullott odakint, és ő azt hallgatta félig süketen, és inkább furcsaság meg különösség, mint valami eget rengető katarzis a mélyből,
és távoli világ fodrozódásának hullámai merültek fel,
hamu hullott fekete kabátja ujjára, ő meg gondterhelt arccal félresöpört a kihunyt parazsat.

Nem talált semmit a színfalak mögött, csak lomokat meg egy kacatokból tákolt trónust, amin…

(minden út és ösvény egy irányba vezet. inkább energia mint valamiféle élőlény. semmi logika és intuíció és örvények hangjai amik elnyelnek ahogyan.. mikor ismeretlenül vonszolja magát az univerzum elfeledett régiója felé, miközben kopott kanálisok mélyéből torz kántálás, meg misztikus emberáldozatok, kígyófejet viselő papok egzotikus dzsungelek burjánzó méhében)

…valamit megsejthetett a világ működéséről, mert ahogy kilépett ebből a fakó nemlétezésből, olyasmi lüktetett a koponyáján belül ütemes dobogással hogy: azonnal felejtened kell!

Eső hullott odakint és ő próbálta kikerülni a tömeg áramlását.

Zajongva

Tornyait ismeri föl a nem-városoknak, és összébb húzza magán a kabátot, mert olyan hideg van, lopakodó szellemek a járókelők, és a sikátorok mélyén bejáratot talál Metropoliszba, falfirkák borítják a házak oldalait, amik titkos jelszavak és útjelzők, kóbor macska dögöt eszik egy szeméthalmon, és valami bűzt sodor felé a szél, mi tegnapelőtt még Ternedull opálligeteiben kóborolt, rubintként bíborló szőlő lugasok között. Valami összetört az évek múlásával, és egyre sötétebbé vált mint a szemek alatt a foltok, ahogyan elszöktek az évtizedek. A fiatalság megerőszakolva hever valami húgyszagú bodegában, és tini lányok combjait bámulja ökölbe szorított kézzel, füstöt fúj ki az orrlyukán, és mormog valamit, hogy hazafelé tartva baszásról és kéjről álmodjon, keze ügyében egy boros üveg, és összerándul az arca ahogyan veri görnyedt hátát az eső. Zajongva üvöltő szerelvények vonyítva húznak el a peron mellett, műanyag pohárból iszik valami langyosat, ujjai között parázsló cigaretta feszül, valami elveszik a síneken túl, és valami más érkezik, olyan ábrándokat kápráznak szemei, mit még ő sem érthet, elsétál egy templom romja mellett, isten már nem lakik itt, de annyira sem méltatja a helyet, és annyira sem érdekelt a dolgok jelenlegi állásában, hogy hamarosan, szürkeség meg fakóság, meg az a kínos érzés mikor átázott ruha tapad, a nyirkos időjárás, inkább mint a messzi nyár, semmire sem emlékszik a novemberből, napsugarak érkeznek felé a távoli űrből, a horizont lángra lobban, ahogy úgy áll és a tavaszt szemléli ami közben előbújt, és nem érti hogy miből csírázhat ki ez az őrület…