A Mélyűrben Tanyázik

Alászállok a Bugyrokban utánad
a mélyűr fodrozódik körös-körül
és sötétet visz lámpásként ami árnyakat hoz falakra
és fekete derengést húz maga után
mitévő legyen az olyan aki sosem szabad és az enyészeten túl
a Némaság Ura tanyázik salétromos rongyokba burkolózva
elmúlást sejtet inkább, mint olyat ami könnyedséggel töltene el
és az utána lévő korok már nem számítanak mert nem leszel
és feledésbe merülve örvények taszítanak a zuhanás metaforája felé.

Karaván

A dűnék mögött csak némaság van.
Halott kultuszok lapulnak meg a Délibábok Oázisában. A karaván lassan halad a semmin át. Bokáig merülnek el a végtelen idő homokjában.
Tajtékokat vetnek maguk körül a csillagok. És ezernyi hangos rianás vonaglik az égbolt mögül. Meghatározhatatlanul közelednek céljuk felé,
agyagtálkájukban tejbe zúzott meszkalin.
A papnő az égboltra rikolt. És az éjjeli zugaikban felkapják fejüket a sasok.
Egy üstökös csóvája fényt ad a sötétnek. Dübörgés rázza meg a földet, és repedések vonulnak végig kígyózva mindenfelé. Örvénylő látomásokat szürcsölnek magukba.
A harcos a lándzsájával a sivatag bőrébe szúr. Vére patakzik a földnek, ami leginkább sár, és ezer év múlva egy nemzetség telepszik meg itt.

De ők mindettől messze vannak.
A tér és az idő távoli, bizonytalan.
A karaván tovább halad.
Lassan, némán, szelíden.

Már tudják hogy a Csendet követik.

Azúr Színű Különös Partjai

Miután végignézhettem azúr színekben tündöklő eltávozásodat, hullámokat hozott magával a dagály, és egyedül sétáltam végig a különös partokon.
Hét oszlop volt véletlenszerűen elszórva, némelyiket a végtelen óceán mosta simává,
monolitok az idők előtti világból, templomok tartópillérei, talán valamiféle elfeledett népségnek kik hajbókolva és a kábulattól őrjöngve vonszolták csupasz testüket az obszidián oltár felé, mi azóta már a Mélységet szolgálja alázatos reményeket juttatva el a nyugtalanul vergődő álmodóknak, sötétet szül valami odalent, és megkeseredett árnyak bolyongnak a tömjéntől nehéz katakombák fáklyafényben reszkető tárnáiban.

Volt egy álmom amiben keresztül zuhantam a sötétségen.
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Aztán elnyelt minden valamiféle pulzáló zöldes ragyogás, és éreztem ahogy elültet bennem bizonyos magvakat, és azután a kopárság volt Minden ami körülvett és a port fel kavarta a szél.
Sokáig sétáltam a kietlenségben. És aztán a különös partokhoz értem. Monolitok nyúltak ki a puha homokból, és törmelékeket hányt ki magából a végtelen óceán.
Megkóstoltam végül Azúr ragyogásod gyümölcsét. A tenger haragosan morajlott aznap. Mint valami dühös isten, és mi nevetve bújtunk egymáshoz, aztán távoztál a hullámok közé merülve, sietve az obszidián oltárhoz…

Noir Visages

:)