Lopott Szépség

Visszazökkentem abba az időbe mikor először láttam ezt a filmet azon a szép nyári estén. Rengeteg dolgot előhozott belőlem, nagyon sok rég elfeledett emléket. Igazából nem is tudom mikor gondoltam utoljára Nórára, de ezt a filmet valami miatt hozzá kapcsolom. Fura hogy pár nappal ezelőtt kötöttem fel a csuklóra a bőr karkötőt, amit még nagyon-nagyon régen adott egy nyári táborban.
Őt csókoltam meg először. Úgy igazából.
Megmaradt a mosolya, a ragyogás a szemében, és ahogy elragadó lelkesedéssel mesélt erről a filmről, amit annyira szeretett, mint én is.
Azt hiszem ezért jutott eszembe róla ő.

Fogalmam sincs, mi lehet vele, már jó pár éve nem találkoztunk.
Furán érzem magam picit.
Ettől az emlék visszatérésről.
Ahogy visszaidézte a film a régi emlékeket, érzéseket.

Szépek.
Nagyon…

Húúú

Az volt tegnap, hogy Luca mondta lesz Másfél valahol, de csak így futólag, hogy valami rendezvényen belül.
Aztán ma meg rákerestem hogy mikor, meg hol és akkor láttam, hogy Transglobal Underground.
Jó, akkor még egyszer.
TRANSGLOBAL UNDERGROUND.
És ez annyira hihetetlen, hogy így tök véletlenül derült ki ez az egész.
Bár nem tudom, hogy lesz erőm a Transglobalra Másfél után, de majd meglátjuk.
Húúú.
Most egészen be vagyok zsongva ettől.
Ráadásul ma lesz az egyik kedvenc filmem az Europán (Lopott Szépség), amiről párszor lemaradtam.
Nem volt itthon semmi kaja, úgyhogy rendeltem, ami jól esett.
Szállós indiai zenét hallgatok.

451 Fahrenheit

Nagyon komoly film volt.
A gyógyszereken és tv-n élő társadalom. A teljesen egyforma életvitelű és gondolkodású emberek, mint valami agymosott zombik.
Birka szellem.
Az ismeretlentől és a gondolatoktól rettegve élik teljesen egyhangú napjaikat.
Kísértetiesen hasonlít erre, ami körülöttünk van.

"A Fahrenheittel, mint ugyanekkor Godard az Alphaville-lel, a nouvelle vague lassú szétoldódása idején új utakat és lehetőségeket keresett. A személyességet, az önvallomás hangját kellett megőriznie, - filmes kamaszkor - után, az egymást segítő mozgalom akolmelege nélkül. Mint Bradbury regényének, a filmnek is a befejezése a legmaradandóbb, s a legszemélyesebb is. A könyvégető társadalomból elmenekült olvasók egy kis csoportja élő könyvtárat teremt. Mindegyikük szó szerint megtanul egy könyvet. Ők a - könyvemberek -"(Bikácsy Gergely)

Elbocsátó, szép üzenet

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor·sujtottan dobom, im, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlõtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegybõl, szépek szépiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönõk mégis annyi volt Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövõd kicsiny s asszonyos rab-utján
Milyen régen elbucsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énembõl valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem birt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeibõl egy nõre.

Büszke mellemrõl, ki nagy, telhetetlen
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-himmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csufolását,
Hisz rajtad van krözusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki elõttem kis kérdõjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenõ imakönyvbõl kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igét
S mely végre méltó nõjéért rebeg
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert mát régen nem látlak.

Melegség

Lépdeltem az Etelén a fekete bőrkabátban, amit San Marinóban vettem egy vámpírtól. Összevillant a tekintetem egy magában gubbasztó helyes lánnyal a piros hetesen, aztán a Ferenczieken a nyomába szegődtem.
Az embertömeg az utamat állta, de ő mindig bevárt, ha lemaradtam, és csak akkor indult el mikor épphogy megérinthettem volna. Le a metróba. Ő jobbra, én balra. Egymásba kapaszkodó tekintet, félmosoly.

Ilyen az élet.

Aztán Luca és Réka a Klinikákon.
Cd Fű felé tartva, dohányozva.
Turkálóba megyünk, majd menekülünk kifelé, mert elsodor a nők hada.

Cd Fű.
Süppedős fotel, csokis tea, színek, fények, illatok, emberek.
Melegséget sugárzott.
Én meg boldogan bújtam a Nagyréde illatú pulcsihoz, és szívtam magamba mindent, ami feléleszt ebből a fagyból.
Sikerült is.
Aztán kifelé onnan.

Nem akartam a Játszótérhez menni.
Luca mondta, hogy járjak végig ezen az úton.
Fura volt.
Ülni a padon, és az egyetlen csillagot nézni felettünk. Fura volt ezen a helyen lenni megint.
Emlékek.
Nem fájdalmasak, vagy marcangolóak, csak sima egyszerű kis emlékek, amik hozzám tartoznak.

Nem tudhatom

Elnyomok egy ásítást ebben a kopott, szürke homályban.
Matatok az asztalon az öngyújtómért, közben meg berakok valami zenét.
Tök egyértelműnek tűnik minden, bár azt nem tudom, hogy miért mondom.
Láng lobban, leszívom a füstöt. Keserű.
De azért jól esik.
Közben F.-el beszélek telefonon. A Pszihedelikus kisfesztiválon nagy döntést hozok.
Fura hogy kb. egyszerre jutott ez az eszünkbe.

Colorstar a háttér zene.
Mint valami filmben. A fiú ül az asztalnál és gondolkodik. Körülötte rumli. Rendet próbál rakni. Kidobálja a felgyülemlett szemetet. Mosolyogva rágyújt. Elégedettnek látszik.
Bólogatnak a szürkében a fák. Csak úgy maguknak.
Vagy talán nekem, hogy „jól van Noir”.

Nem tudhatom.

Hangulat jelentés

Hányatatott

Hányás szag a házban.
Bátyám hajnali kettőkor ért haza. (Ez enyhe túlzás mondjuk, mert két haverja vonszolta ki a kocsiból, hosszas noszogatás meg „gyere már bazdmeg!” ordítás után) Aztán ő meg úgy gondolta, hogy kiönti a lelkét a maga módján, és most ennek a szagát érezni a házban.
Pfúj!

Na mindegy, velem is előfordult már (régebben), de hát mégis csak neki kéne példát mutatni vagy mi.
A hangulatom kiváló, pedig tegnap nagyon csúnyán éreztem magam lelkileg, de ezt begyógyította (nemtom hogy) a 30Y zenekar, ami nagyon jó, és azt hallgatom.

Minden csendes most.
Minden szürke és fakó picit.
Minden gond távolinak tűnik, mint valami fekete fehér fénykép egy padláson talált dobozban.

Pénteken

Pénteken, a hűvösben, este.
Felvettem a fekete szövet kabátot, lobogott picit, mentem a narancsszín lámpák alatt, fel a tizennégyes peronra.
Aztán egymásra találtunk Viráglánnyal, hogy elmenjünk boros kólát inni hozzánk, közben meg volt beszélgetés, meg késve adott szülinapi ajándék elborult csomagoló papírban (macis), aztán próbáltuk halálra csikizni egymást, meg volt kicsi elgyengülés, mert el lettem bájolva icipicit.
De aztán ebből azt hiszem nem lett olyan nagy baj (remélem).
És közben szóltak zenék.
Olyanok hogy Hiperkarma, Bandi a Hegyről, Eleven Hold.
Aztán sokkolóan korán kelés, meg sárga buszhoz kísérés.

Klassz, és kellemes volt.
Köszi érte!

Majd ez is rendbe jön

Van ez a nagy szürkeség, ami kb. olyan mint egy kurva nagy paplan a Városon, és ez ahelyett hogy lehangolna, inkább felderít. Persze nem ez a hűvös meg a szürke, kifakult színek, csak mostanában jobban esik mint a napsütés.
Jó kedvem van, és a napom is jó lesz bármi történjen is.
Kiolvastam a Veronika megakar halni könyvet, és nagyon eltalált, és nagyon tetszett. Most a Képzelt riportot olvasom.
Azt hiszem ennyi, most.
Nem nagyon van kedvem irkálni, de majd ez is rendbe jön.

Szabadulás

"A pusztulás szimfóniája csordul
Hegyek fölé, mint lombok ében nyála
Kifordult kezemben pecsétje várja
Szerelmed régvolt vágyának neszét.

Megfúlt parázsban szemek tükrös bálja
Megtörik majd, hol nem használ a szó
Kihûlõ hangodat katakombákba
sodorja-zárja egy szelíd folyó.

Rég-por világ leláncolt szenvedése
Repeszti arcod darabokra szét
S a Pusztának keresztelt föld szívét
Görcsbe fonó gyökerek ébredése."
/Szabadulás/

Jointok jönnek, Flashek mennek

A joint parázslott ebben a hatalmas szürkeségben.
Szívtam pár slukkot, aztán tovább passzoltam.
Pofátlanságnak tartom, ha stoppolja valaki.
Csepergett az eső, csurgott a nyakunkba az ősz, aztán kurva alaposan mélyre süllyedtünk a Massive Attack-be.
Előtte meg volt para, kurva nagy, hogy ezt talán mégse kéne nyomni most.
Persze aztán nyomtuk, kint a szürkében, és csak bólogattunk a súlyos dub-ra.
Lényegtelen végül is.
Meg nem is nagyon számít.

Aztán jöttek a kortárs zenék (én korú emberek zenéi), ami fura volt, mert kortársakat még sosem hallgattam.
Ja.
"Jointok jönnek, Flashek mennek"
Kaukázus egyébként.
Jó.

Egy éve pont, hogy elvesztettem a szüzességem. Ami szép emlék, bár ha ő lett volna a 3.-4.-ik akivel lefekszem nem maradt volna meg ennyire.
De elsőnek különleges volt.
Ennyi.
Köszi érte Anna!

Szétcincált álmok

A szél süvítése hamar szétcincálta az álmokat, csak néhány homályos, halvány emlék maradt. Várom H.-t a sulija előtt, (valami elitnek tűnő épület egy erdő, talán park közepén) és ahogy meglátom, valahogy taszít. Kövér és teljesen szétfolytak a vonásai, én meg csak feszengek mellette, ahogy hallgatom, hogy valamiről beszél, és nem értem hogy mit keresek itt.
Fura volt.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy valami fekete színű katedrálist próbálok felrobbantani plasztikkal.

Majd próbálom megfejteni.

Örökké nem eshet

F. sétált be hozzám nyolc körül, hogy megidézzük Delírium kisasszonyt egy palackból. Öngyújtó lángja lobbant a sötétben, és máris kavargott a fehér füst az üvegben.
Enyhén hűvös, megnyugtató csókkal üdvözölt, aztán kézen fogva elvezetett a varázslatos félhomályú szobába.
Lebegtem, csak úgy ebben a jól esően puha semmiben, magamba szívtam minden egyes lélegzetvétellel az életet.

Aztán közénk heveredett és videóztunk.
Elkápráztattak a Holló sötéten gótikus képei, a folyton szakadó eső, és a komor zene.
Magával ragadott, és én örömmel pózoltam ebben az érzésben.

„Örökké nem eshet"

Repülő idő

Elrepült az idő, és nem éreztem az üres semmit tevéssel teli percek/órák súlyát a vállamon. A Coelho könyv, és a gondolkodás teljesen leköti a figyelmemet, vagy éppen eltereli, ha úgy tetszik.
Este talán lesz egy kis suhanás F.-el, még nem tudom, üres a lakás, és a szüleim két hét múlva jönnek meg.
Érdekes lesz így az élet, mert a kaja pénzt valószínűleg cigire, meg egyéb szórakozásra fogom küldeni, de egy kis fogyás nem árt nekem se, szóval emiatt nem aggódom, éhen halni csak nem fogok.

Jó nap

Az ébredés meglepően könnyen ment, és a szürke ég is helyre tette valamelyest burjánzóan divatos világfájdalmamat. A reggeli tea, és az ablakban lebegő cigaretta füst, azt a hatást próbálta kelteni, mintha minden rendben lenne.
Kétkedőn szippantottam egyet a Pall Mall-ből és valami cáfolhatatlan bizonyítékot akartam az orruk alá dörgölni, hogy nincsen igazuk.
Egyet se találtam.
Ültem a fekete székben, hallgattam a madarak csicsergését, és beletörődötten vettem tudomásul, hogy elmúlt bennem a lappangó betegségem, és ráadásul jól is érzem magam a bőrömben.
Vállat vonogatva lépkedtem az üres házban, szobáról-szobára, és annyira banális volt ez az egész, hogy már csak egy kényelmes köntös, egy pár mamusz, meg egy pipa hiányzott volna, és kb. úgy néztem volna ki, mint valami nemes úr, francia szobalányokkal körülvéve, valami isten háta mögötti birtokon.
Az ebédidő fél órája elmúlt, és még nem nagyon vagyok éhes.
Még pár óráig csak cigizni fogok.

A.I.

inda szókratész
részecske decibel
hurrikán delfin
tulipán

Lappang

Lappang valami kis betegségféle bennem, kapar a torkom, és húzza le a fejem. Remélem nem akar meglátogatni Kórság, főleg mert két hétre elmennek a szüleim, és szeretném kiélvezni a szabadságomat.
Annyira nem történt ma semmi, csak néztem ki a fejemből.
Kivonulok egy bögre teával a kertbe és Coelho-t fogok olvasni.

Semmi más nincsen.

Gyertyaláng

A nyomasztó sötétséget egyetlen gyertyaláng zúzza szét.
Szomorú zene a háttérben, odakint a hideg széltől sírnak a fák.
Egy macska sétál a háztetőn, zöld szemei gonoszan villannak felém.
Megborzongok kissé.
Lappang bennem valami ezen az estén, talán valami kisebb betegség.

Nem tudom.

Vizet iszom, jól esik a hideg.
A gyertyaláng remeg a sötétben, mint valami utolsó esély. Elhúzom felette a tenyerem, érzem a meleget, érzem a lángok között a fájdalom lehetőségét.
Álmos vagyok és fáradt, de képtelen vagyok elaludni, csak vergődöm a gyűrött paplan alatt, ide-oda dobálom magam, mindenféle kényelmetlen testhelyzetbe kényszerítve magamat. Olvasni próbálok, de valami fekete masszává olvadnak össze a betűk.

Nem tudom mi ez az egész.

Képtelen vagyok befogadni a környezetem, nem vagyok vele kompatibilis.
Figyelem a lángot és a gyertyát, ahogy viaszt izzadva fogy az estével együtt.
Rágyújtok egy cigire, macskák trónolnak a tetőn, villannak a sötétben gonosz zöld szemeik, megborzongok és kezdődik ez az egész őrület elölről, és legszívesebben nevetve rohannék Delírium karjaiba, de nem lehet, mert már elhagyott ő is, elment, szivárványszínű tekintetét másra szegezve, és még csak sírni se tudok utána, mert felitták a könnyeimet a csalódottság sivatagának homokszemei.

Elnyomom a csikket.
Elfújom a gyertyát.

Elemészt mindent a sötétség…

Idilli nihil

Tompult bolyongás a házban, fáradt séta a kertben, ebben a hűvös időben, mezítláb, hogy még utoljára érezzem a fűszálak érintését a talpamon.
Világos kék ég alatt, bortól zsongó fejjel, cigivel a számban.
Fura, pedig nem nagyon szoktam másnapos lenni.
Idilli ez a nihil mondhatnám, ha már szeretem a Quimbyt, bár a lustán baszó állat érzés hiányzik szerencsére (vagy sajnos, néha magam se tudom).
Meg akarom fejteni a dolgokat, de még a feladványt sem értem, mintha valami idegen, és távoli bolygó nyelvén lenne megírva, de lehet, hogy hiába is törném magam ezen, mert nincs megoldás, vagy ha van, akkor kb. olyan mint a 42 (tudod, ez az élet értelme).

„A helyes megfejtők a végére maradnak”
Mondhatnám, ha már a Kispál és a Borzot is szeretem.

Betty-Bársonykék

Nulladik Változat: Betty-Bársonykék

A délutáni nap lehulló fényei,
A levelek már mind röppályájukon.
Sötét szobában egy árnyék
Démonokkal harcol,
A győztes fekete ruhában távozik.

A bársonykék ruhás Betty
Elhatározza, hogy nem vesz több levegőt.
Rájött: nem szereti a táncot.

Mary és Pierre a kezükben fogják
A halál remegő madarát,
Végül felengedik.
Kék és zöld között szaladnak,
Boldognak látszanak,
Mikor a vizekhez érnek

Az ősidők harmathajnalán,
S a gépidők érzővégezetén.
A lovagok úgy tudják,
Hogy a Szent Grál
Hasonló a kereséshez.
(Te hasonló vagy a kereséshez.)

Kába másnaposság

Vidám másnaposságba torkolt a reggel.
Keserű szájízzel ébredés, érzem ahogy a bőrömből árad a cigaretta füst és a borgőz.
Nulladik Változattal próbálom regenerálni magam.
A tegnapról annyit hogy jó volt.
Láttunk helyes alter lányokat, ami nagy ritkaság erre felé.
A napom valószínűleg ebben a kába másnaposságba fog telni.

Részeg vagyok

Most értem haza.
Aljas módon berúgtunk F.-el.
Sok minden volt. Nem tudok mit írni.
Dumáltam egy orrpiercing-es, piros bakancsos lánnyal.
Összeismerkedtünk két hozzánk hasonló sráccal.
Hívtak vampire-özni, amiből nem tudom mi lesz.
Részeg vagyok, és talán boldog picit, hogy ez a tetves város tartogathat kellemes meglepetéseket.
Írtam Annának haikut, ami faszság volt tőlem, és örülök, mondjuk, hogy kitöröltem H. számát mert neki is simán írtam volna valamit.

Részeg vagyok.
Eléggé…

Részeg merengésre vágyom

"Mihez kezdesz ma éjjel? Borcseppeket akarok látni az ingujjamon"
Írtam az sms-ben F.-nek

Nem szeretek hétvégén lemenni ebbe a városba, de most kénytelen leszek.
Borra vágyom és F. társaságára.
Tudom, hogy le fog húzni a sok paraszt, de ha már nagyon kiábrándító a helyzet, felmegyünk hozzánk és folytatjuk a borozást a szobámban.
De remélem nem lesz semmi negatívum.
Egyszerűen részeg akarok lenni egy picit, mint nyár elején, amikor kabátot akartunk cserélni, és én lenyúltam a Márió és a varázslót a sörözőből.
Van a részegségnek is ilyen varázsa, ha nem is olyan, mint Delíriummal vagyok.

Más.

De ettől jó, hogy nem ugyan azok az ingerek/érzések érnek mikor kiütöd magad. Persze nem lesz ma ilyen „aljasodás” hányásig, csak picit merengeni vágyok, 1-2üveg bor kivégzése után, bóklászni F.-el a sötét szeptemberi éjszakában, meg majd „darkulni” részegen a Sisters of Mercy-re.

Fol rol de ol rol.

Egykedvűen bólogatnak a fenyőfák a kertben. A felhőtlen kék ég alatt.
Majdnem egy éve volt, hogy pont egy ilyen „utolsó nyári nap”-ot idéző délutánon, ültem fel a sárga buszra, hogy találkozhassak Annával. Neil Gaiman-től olvastam a Troll-t az utazás alatt, és még jobban hangulatba kerültem a novellától.
Olyan érzésem volt, mint a fiúnak, ahogy sétált mezítláb a réten, zsebében a sínek mellett talált kövekkel, a híd alá, ahol a Troll várta őt, hogy megegye az életét.
Ugyan abban a hangulatba vagyok.
Ugyan azok a színek, a szagok, mint azon a különös délutánon, mikor elindultam egy akkor még teljesen ismeretlen és izgalmas világ felé.
Szinte a fülemben visszhangzanak a Troll szavai.

Fol rol de ol rol.

Csendélet

A napfény, ahogy besüt az ablakon kivételesen nem zavar.
Kutya ugatás szűrődik be, kíváncsi lennék, miről beszélgethetnek odakint.
Pulykahús serceg az olajban, körtelét teszek a hűtőbe. Figyelem a színes virágokat az udvaron.
Kiülök a kertbe, olvasok amíg el nem készül az étel. Megfeledkezem a körülöttem lévő dolgokról, a könyvet a kezembe tartva (Veronika meg akar halni).
Fura lehet egy elmegyógyintézetben élni, normálisan. A könyv szerint legalább is. Aztán elkészül a pulyka, bemegyek enni, körte levet iszok, és gondolkodom ezen a napon, ami annyira hasonlít arra a napra, mikor Annával találkoztam.
De erről majd később írok.

Amikor itt lesz az ideje.

Sablon duma

Sötétben.

Hallom az óra ketyegését, húzza a fejemet lefelé valami megfoghatatlan erő. Egyre távolinak és homályosnak tűnik ez a virtuál világ.
Elvesztették a varázsukat a blogok, portálok, honlapok, vadidegen emberek valami pár karakteres név mögé bújva.
Üres és lélektelen.
Tartalomnélküli magamutogatás, mint valami utolsó kis fáklya egy sötét óceán közepén, hogy „Hahó! Itt vagyok!”
Felraksz egy verset vagy valami dalszöveget, linkeled a haverod, leírod hogy mi a fasz történt veled, mintha érdekelne is bárkit, magadon, meg azon a pár emberen kívül, akit személyesen ismersz.
Aztán kigúvadt szemekkel nézed a statisztikát, hogy 3-al növekedett az olvasóid száma. És majd kiugrasz a bőrödből, hogy „hűű, de jó hogy ennyi embert érdeklem”.
Pedig nem is.
Mert szarnak a fejedre.
Max. kapsz egy levelet, vagy egy kommentet. Görnyedsz a gép előtt, és csapkodod a kurva billentyűzetet, miközben elrohan melletted az élet. Aztán arra ébredsz, hogy van egy kurva szép blogod, meg van kurva sok virtuális kis barátod, viszont nincs rendes hús-vér életed.

Persze ez is csak sablon, egy buta bekategorizálás.
De most picit fáradt és életunt vagyok, és ehhez van kedvem.

Na mindegy.
Csak ma már a faszom kivan mindennel.
Bocsika.

Az ősz a fájdalom szépsége

Penitent: Az ősz a fájdalom szépsége

Szeptemberi vihar és fagyos eső vesz körül.
Saját magányomban sétálok odakinn.
Körülöttem emberek haladnak, behúzott nyakkal.
Mindannyiunknak sok az elrendeznivalója.

Odakinn vagyok, hogy megérintsem és érezzem a hideget.
Ebben a városban minden egyes ember lehangolt.
A szél és a felhők elgondolkodtatnak.
Miféle életet élnek ezek a rabszolgák?

Ma este tovább folytatódik az esőzés
Északról vihar közeledik
Semmi sem hasonlítható az őszi esőhöz.
Sötét és komor, de nekem szép.

Nincs semmi, ami ennél szebb lenne.
Szürke és szomorkás, mint az egész évszak
Mindig is a legjobb társaságom volt.
A magányosság különböző fokozatai – fogvatart.

Ez az élet magva.
A szomorúsága csak még erősebbé tesz engem.
Hosszú órákat töltök kinn az esőben.
Csakhogy megtapasztalhassam a fájdalom szépségét.

Testet öltött semmi

Ücsörögve az ablaknál bort kortyolgatva.
A cigaretta füst különös alakzatokba formálódik a szemem előtt.
Dead Can Dance töri meg a mélabús csendet. Merengve tarom magam előtt a kristálypoharat. Rubint csepp folyik az üvegről, majd szétkenődik az asztalon. Érzem az Őszt, ahogy ólálkodik az elmúlás köpönyegét magára terítve. Ott oson a kertek alatt. Mozdulatlanságra kárhoztatom elmém.
Nem akarok a múlt és jövő fátylán keresztül látni. Elég az ürességtől kongó jelen.
Kiiszom a pohár tartalmát, az asztallapon koppan. A Rubint csepp szétkenődik. Gyertyát gyújtok, hogy előbújjanak a sejtelmes fények.
Árnyak remegnek a beteljesületlen vágyaktól a falon.

Egykedvűen nézek magam elé.
Testet öltött a Semmi…

Névtelen

Sokszor elképzelek egy lányt.
Ahogy gubbaszt a szobájában. Csöndben, számomra névtelenül.
Szomorú szemeiben a fagyos csillagok fénye tükröződik, karjait maga köré fonja. Ott a sötétben.
Egyedül. Mint én is.
Fura belegondolni hányan tehetik ugyanezt ezen az estén. Hány szomorú fényű tekintet szegeződik a felhős égre, hány ajkat hagyhat el egy keserű sóhaj. Hány ember meredhet maga elé ennek a Szeptemberi nap végén, és hányan vágyódnak egy csókra, vagy egy kósza, futó érintésre.

A hideg este bekúszik a rosszul szigetelt ablakon, megborzong a Névtelenlány, és még jobban összekuporodik a sarokban.
A zene körül lengi, megérinti hófehér bőrét, ő megremeg picit.
Aztán sóhajtva cigarettára gyújt, és figyeli az ujjai közt ragyogó apró fényt. Csöppnyi melegséget a hideg szobában.
Majd elnyomja a párkányon csikket, és a sötétbe pöcköli.

Csend veszi körül, és sötét árnyak.
Ágyba bújik, és erősen szorítja magához a takarót, mint valami képzeletbeli szeretőt.
Lehunyja szemét, és elmerül Morpheus birodalmában.

A Névtelenlány.

Medulla

Különös hangulatba merülve.
Különös, és teljes mértékben megfoghatatlan.
Björköt hallgatok.
Olyan mint az örvény, beszippant és nem ereszt, csak húz magával a mélybe, ez a földöntúli zene, és ez a varázslatos hang.
A szürkés homály teszi a hangulatot teljessé. A hűvös és a közelgő eső illata.
Legszívesebben kimennék egy hatalmas mezőre Delíriummal, és csak állnák ott szétárt karokkal, fülemben ezzel a zenével.
Nézni a fűszálakat mik tengerként hullámoznának a szélben, és csak lenni ott, nem gondolva semmire, csak eggyé válni az érzéssel, amit a zene és a természet ad.
Érezni a bőrömön az eső cseppeket, érezni a hűvös szelet az arcomon.
Csak állni ott szótlan, és belezuhanni a sötétlő mező mélyébe, és mint a tenger habok, úgy nyelnének el az eső permettől csillogó fűszálak.

Talán örökre…

Függtem

"Függtem, tudom,
a szélfútta faágon,
kilenc éjen át,
dárdával átverve,
Ódinnak áldozva,
áldozva magam magamnak,
odafenn a fán,
gyökere hol támad,
titok mindeneknek.
Kenyérrel nem kínáltak,
ivótülökből inni;
fürkésztem mélységeket,
megleltem rúnáim,
rikoltva mind felszedtem,
földre visszazuhantam."

A repülés tudománya

Kakaót ittam a szürke ég alatt, éreztem a fekete szárnyak súlyát a hátamon, próbáltam őket kitárni, próbáltam a levegőbe emelkedni, hogy elmenekülhessek innen, de csak néhány halott falevelet kavartam fel hiábavaló próbálkozásommal.
A tehetetlenség, hosszú unalmas órákká nyújtja az eltékozolt perceket, csak a cigaretta füst libben a szélben, minden más mozdulatlan.
Halott emlékeket hordanak hátukon a felhők, és szánalmasan lassan vánszorognak a súlyuk alatt.
A szárnyak a hátamon, bénán csüngnek a poros földet súrolva.
Elfelejtettem régen már a repülés tudományát.

Talán sose tudtam.
Talán már sosem fogom megtudni milyen is az.

Hol van?

Picit elveszve érzem magam most(is), és nem úgy néz ki, hogy valaki megtalálna, bár ez már annyira nem kínoz, mint mondjuk egy hónapja, de mégis hiányérzetem van, és nem csak a testi dolgok, miatt, hanem hiányzik valaki, aki kiegészít, aki mellett saját magam lehetek. Bár már nincs ez a görcs szerencsére, hogy „mindenáron legyen már valakim” mert az nem lenne jó senkinek, hogy csak a magányosságom gyógyítására összejönnék valakivel.
Az lenne a legrosszabb dolog, amit tehetnék.
Csak érzem a csontjaimban, hogy közeleg az igazi Ősz, és félek, hogy maga alá gyűr, és a Tél, meg teljesen eltemet.
Nem akarom, hogy az legyen, mint két évvel ezelőtt, bár szerintem annál rosszabb állapotba már sosem fogok kerülni. Jó dolog, azért ha volt az embernek egy ilyen mélypontja, mert onnantól már csak jobb lehet.

Hiányzik a Nyár azért, még ha ez volt életem legszarabb nyara, mert voltak benne szép dolgok is.

Nagyréde, a részeg Zp.-s koncertek, a Sziget és a Delíriummal töltött nyári esték. De valahogy távolinak tűnnek ezek a dolgok.

Hol vagy Gombasipkás Lány?
Hol vagytok meztelen hippik a hajnali dombtetőn?

Bátran tévedj el!

"A magukban nyugvók úgy nevelnek minket, hogy tudják,
a végén kirepülünk. De ez a világ ilyen... itt föl-le jár az éhség.
Előbb csodál, aztán összegyűr majd kezdi az újabb meccsét.

Én csak a jóra emlékszem, így nem kell néznem másik bolygót!
Ez jó így, hát bátran tévedj el! Ha van cél biztos' nem hagyja azt,
hogy széthulljon a világ..."

Múltidéző

Megfogadtam ma, hogy nem olvasom H. blogját.
Aztán, persze csináltam ilyen „na jó most utoljára” dolgot. Fölrakta a rólam szóló privát bejegyzéseit, mikor április környékén találkozgattunk.

Egy hónappal ezelőtt zokogtam volna rajta.

Jól esett, amiket írt nagyon, még így utólag is, és nem örülök, hogy ezt történt, de képtelen voltam dönteni, és képtelen lettem volna „igent” mondani, mert egyszerűen féltem.
Sajnálom, hogy akkor nem kezdtük újra, és bánom nagyon.
De már nem emésztem az ilyen „mi lett volna, ha” dolgon magam, és most hogy olvastam ezeket a postokat, nagyon megszerettem.

A szerelem, a kínzó, és fájdalmas elmúlt, és szerencsére nem gyűlöltem, vagy utáltam meg, hanem megszerettem.
Ami lehet, hogy nem kölcsönös, és valószínűleg utál, mint a szart, amit teljes mértékben megértek.
Szeretnék még egyszer találkozni vele, és nem egy új esély miatt, hanem, hogy elmondhassam neki az én szemszögemből, őszintén a dolgokat.
Nem megbocsátást, nem barátságot, nem egy újrakezdést akarok tőle, hanem egy őszinte beszélgetést.
Ennyit csak.
Nem tudom hogy megvalósul-e ez a dolog, mert nem hinném, hogy keresni fogjuk egymást, de rábízom a sorsra.

Másfelfogás

Sétáltam haza felé, egykedvűen a suliból szakadó esőben.
De nem nagyon zavart. Egy félmeztelen férfi rohant el mellettem babakocsit tolva, és az ingjét meg a kocsira terítette, hogy nehogy megázzon a baba.

Mosoly.

Összefutottam volt iskola és szerepjátszó társammal, aki dolgozik, kocsija van, és a barátnőjével él a lakótelepen, és figyeltem, ahogy mosolyogva mondja, és nem dicsekszik, vagy valami, hanem örül, hogy ez van.

Hiszek neki.

Fura így belegondolva, hogy akár nekem is lehetne ez. Elmehettem volna suli után egyből valami normális munkahelyre, ahol megismerkedhettem volna egy lánnyal, és élhetnék vele, meg lenne kocsim, meg mit tudom én.
De nem lennék boldog.
Ebben kurva biztos vagyok.

Lehet, hogy eljön a pillanat, mikor ez lesz minden vágyam, hogy legyen lakásom, kocsim, egy lány, akivel együtt lakhatok, de ez még nekem nagyon felnőttes dolog.
Hiszen ez a srác már egész életében ezt fogja csinálni.
Lehet hogy később más munkahelyen, más házban, más lánnyal, más kocsival, de ugyanezt fogja csinálni amíg meg nem hal.
És elhiszem, hogy nem kell más az életében, és elhiszem hogy boldog így, és nem is nézem le ezért, sőt örülök neki, amiért jó neki.
De ez nekem nyomasztó lenne, ha olyan életem lenne, mint az övé, így ezzel a világfelfogással perpillanat.

Utazós érzés

„Reggel” (kb. tizenegy körül) mikor cigizni botorkáltam az asztalomhoz, belebotlottam a Yonderboi kazettába, és most az szól.
Valahogy jól esik most ezt hallgatni, picit ilyen utazás érzés van rajtam, mikor ülsz a kocsiba és csak te vagy az úton.
Tegnap hívott F. hogy Delíriummal találkozzunk, de nemet mondtam, mert eléggé tompa vagyok így is.
Új William Gibson könyv jelent meg, baszott drágán, pedig nagyon el kéne olvasni.
Könyvet lopni mondjuk nem bűn, szóval lehet hogy erre kényszerülök, meg így izgisebb lesz a blogom is.
;)

Tompultság

Delírium emléke kísért, és eléggé kába vagyok.
Meg fáradt is. Kaptam Zs.-től élek-e még mail-t, és hát végül is élek a magam módján, csak kezdek halványulni, mint Bilbó az Egy gyűrűtől.
Szinte már hallom a kongást belül, de jól fog esni Coelhót olvasni, rám fér már a szellemi táplálék, mert mostanság nem nagyon szárnyaltam ilyen téren.
Nagyon letompít másnapra ez a mókázás, amit csinálok, ami nem feltétlenül baj, hogy most így belassulva szemlélem a világot, de eléggé gyakori ez mostanság.
Bár nekem már nincsen, de F.-nek még eléggé sok van, ahhoz hogy pár hétig ez az állapot legyen, persze csak a józan határokon belül, de mégis örülnék, ha most nem látnám Delíriumot egy darabig, jól jönne most egy kis pihenő ennek a kapcsolatnak.

Sodródás

Ültem a fotelben, és padlizsános szendvicset ettem ebédre, mert nem volt kedvem valami nagydologhoz.
Ma is nagyon későn keltem ki az ágyból, ami zavar, még ha ilyenkor semmi dolgom sincs. Aztán elkezdtem olvasgatni a tegnap kapott Coelho könyvet, (Veronika meg akar halni) és jónak tűnik.
Nem igazán vagyok ura a helyzetnek, még most sem.
Csak úgy sodródok ide-oda, mint valami farönk a folyóban, és igazából fogalmam sincs, hogy hol fogok partot érni, vagy hogy egyáltalán partot érek-e valaha.
Azért jó lenne valami szilárd, biztos talaj a lábam alatt, mert már kezdek aggódni, hogy egyszerűen csak elmerülök valami piszkos színű örvénybe, ami nem lenne jó.

Üres, kialvatlan órák

Abban a helyzetbe vagyok mikor már nem tudok a mai nap folyamán semmi értelmeset csinálni, és csak zenét hallgatok és bámulom a képernyőt, hogy hátha eszembe jut valami okos.
Aludni nem tudok, ha lefeküdnék, mert még nem vagyok álmos.
Dead Can Dance szól különben, ami szerintem eléggé sokat fog hallgatni a következő hónapokban.
Tudod, ez az a fajta zene, ami teljesen magával ragad, és beszív, és olyan dolgokat hoz elő belőled, ami picit mélyre visz, legbelülre, főleg ha közben Delírium fogja a kezed, bár nem feltétlenül kell hozzá.

De egyébként ezek a pillanatok a legkiábrándítóbb részei a napnak.

Ezek az üres, kialvatlan órák mikor csak fel-alá járkálsz a szobában és szívod a cigiket, és csak töröd a fejed sokezer értelmetlen dolgon, és nem tudsz dűlőre jutni saját magaddal, és fáradt vagy, de nem tudsz még elaludni és inkább egy újabb cigire gyújtasz és bámulod ezt az üres éjszakát, és próbálsz valami elvarázsolt hangulatba kerülni, de hiába mert már elment Delírium és csak az emléke maradt a szobában, hogy néhány órával ezelőtt jó volt, de már vége van.

A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger
a világ végén pihen a szerelmem
mint távoli nap vakít a szívem
árnyéka vagyunk valamennyien
(Pilinszky : A tengerpartra)

Bódulatban

Amikor mélyen levegőt veszek olyan, mintha még mindig ölelne Delírium.
Ujjaival a mellkasomba markol és így próbál életet facsarni ebbe a fáradt, világ unott testbe.
Sikerül neki.
Mint ahogy most is.
Picit bódultan tekintek a világba, és az árnyképeket figyelem a fehér falon. Most nyugodt és kellemes az amúgy kiábrándítóan hétköznapi élet.
Csak ülni szótlan, és a fák susogását hallgatni, miközben a cigaretta parázslik az ujjaid közt. Nincs benned semmi negatívum, csak üldögélsz ezzel a fáradt fél mosollyal az arcodon, és úgy érzed ezek azok a dolgok, ami miatt jó itt lenni.
Amikor a szürke valóság kifordul magából és valami misztikus sosemvolt világ tárul a szemed elé.
Amikor nem számít tulajdonképpen semmi.
Nem csak Delírium kisasszony karjaiban lehet elérni.

De eddig csak vele sikerült…

Jellemző

Azt hiszem jellemző volt rám ez a nap.
Tekeregtem az utcákon céltalanul, és olyan utakon mentem ami tetszett. Hol jobbra, hol balra fordultam, aztán átmentem F.-ékhez akinek kilenc macskája van. Csak úgy nyüzsögtek körülöttem. Aztán elmentünk a Kutyavárhoz, ahol már több mint tíz éve nem voltam, és le volt zárva, de átmásztunk a kis kerítésen és a fák között a dombon, megidéztük Delíriumot.
Valami miatt eszembe jutott a Gesztenyés kislány, akit pár évvel ezelőtt láttam, és volt a nyakába fűzve egy vadgesztenye.
Olyasmi találkozás volt, mint Szigeten a Gombasipkás lánnyal. Amikor belenézel a szemeibe, és látod hogy mennyire különleges.
Aztán hazafelé, a lámpások fénye alatt sétáltam, és megint elvarázsolt ez a környék.
Családi vacsora, ami érdekes volt így, hogy Delírium is mellettem volt.

Monoton

Bután pislogok ki a fejemből.
Nem tudom feldolgozni a valóságot, megfoghatatlan tűnik a kinti napsütés, lebotorkálok, és monoton mozdulattal tömök a számba valami kaját, de nem érzem az ízeket, csak ezt a lehúzó kába fáradtságot.
Aztán dohányzok csukott szemmel az ablaknál, nehogy meglássam a kinti világot, mert nem hinném, hogy ezt a tömény információ áradatot be tudná fogadni az agyam.
Vége a ciginek, és nem tudom mi legyen. Fáradt vagyok bármihez is, úgyhogy csak meredten nézem a monitort, hogy hátha ő kitalálja, helyettem a tenni valókat.
Megszomjazom, és eszembe jut, hogy a mosdóba kéne mennem, de képtelen vagyok bármilyen mozdulatot végezni ennek érdekében, csak ülök és nézek üveges szemmel a falra, hogy hátha valami jelet látok majd, ami megmutatja az utat, amin el kéne indulnom.
De semmi nincs ott.
Csak egy agyon nyomott pók szétkenődött teteme, aki nem mutat semmi jelet.

Nem mutat semmi kiutat.

Egyedül, borzongva

Egyedül a sötét szobában.
Már a mécsesek is kialudtak. Mélyet lélegzek.
Még érzem Delírium csókját, érintését, leheletét magamban.
Kábán a mosdóba botorkálok, felfrissít a víz jéghideg cseppjei.
Olyanom van, hogy Apocalypticát hallgatok, betölti a szobát a csellók szomorú hangja. Borzongva nézek kifelé az ablakon. Cigaretta füst kígyózik lustán a számból, mint valami elfeledett szörnyeteg a barlangjából.
Mint egy köd sárkány.

Néhány szivárványszínű szirom.
Ez maradt az estéből.

Mosolyogva pöckölöm a sötétségbe a csikket.

Búcsú

Lesem az ágyon ülve.
Ahogy lehajtott fejjel ismét kisétál az életemből.
Egy kis időre.
Felém, fordul és egy mámoros, szívárny ízű csókot ad.
Nyelvem ezt a kavargó forgatagot ízleli. Aztán csak figyelem, ahogy Delírium kisasszony magára hagy a füstölő és mécses szagú szobában, a pókhálós, repedezett falak között.
Levegőt veszek.
Mélyen szívom magamban az illatát, ami itt maradt az eltékozolt vágyak kipárolgásával. Becsukódnak az ablakok.
A szél veszettül tombol odakinn, szanaszét szaggatva az utolsó megmaradt érzést is a szobában.

A mámor érzését.

Nem nagyon

Nem nagyon van mit mondanom.
Nem nagyon van mit csinálnom.
Nem nagyon hagyok magamnak más választási lehetőséget.
Nem nagyon akarok ez ellen tenni.

Meg különben is.
Nem is hiszem hogy tudnék...

Semmi

Elhidegült tőlem már az este is.
Semmi nincs különben.
Nézek ki a fejemből és Quimby-t hallgatok.

Semmi nincs
Semmi nincs
Semmi nincs

Csak ez a kurva visszhang a fejemben meg a szívemben.
Annyira elcsépelt hogy „üresnek érzem magam” de nem tudok mást mondani.
Üres ez az egész, ami körülvesz.

Na mindegy.

Kéne

Rohadtul unom magam.
A sulis pörgés eltereli a szürke hétköznapokról a figyelmem, de ilyenkor, amikor semmi nincs, egyre gyakrabban pislogok a Varázsdoboz felé, amiben Delírium kisasszony alszik.
Persze nem fogok, mert itthon van a bátyám, de elmehetnék F. haverjához ahol szeánsz van, de nem megyek oda se mert nem bírom F. haverjait.
Sétálni kéne vagy valami, csak most nincs kedvem kimozdulni egyedül.
Kéne ebbe a városba valaki lánybarátféle, akivel lehetne mászkálni, meg ilyesmi.

Kéne.

Kultúr tipp

Hát megértük, hogy leadják a Ghost in the shell-t. Bár félek, hogy csalódás lesz azok után, hogy mennyit hallottam róla.
Meglátjuk
m1 szeptember 15. Szerda, 23:30

Van még remény

A szokásos hétvégi séta a bolt felé, kellemesen napos időben, közben hívnak valami bornapokra, de nincs hangulatom azokhoz az emberekhez. Aztán belépek a boltba, és érdeklődve végig mér az „ÉnEsetemLány” azokkal a hatalmas barna szemeivel. Házibulira készülhetnek, a barackpálinkát, meg a törlőkendőket nézve. „csak az anyám meg ne lássa” mondja neki a barátnője, de ő csak mosolyog rám, és tovább figyel.

Aztán jókedvűen kisétálok a két doboz Pall Mall-el, és egy meg nem írt dalt fütyörészek, hogy

„van még remény”

Álomfejtés

Ahogy írtam az előző postot eszembe jutott az álmom.
Egy szigeten mászkáltam dzsungelben, és találkoztam ilyen vadászszerűséggel és egy hatalmas kobra csúszott előttem és átváltozott egy rövid, vörös hajú nővé.
Aztán meg vágás és úsztam a nyílt tengeren valamerre.

SZIGET - Férfinak: megszerelmesedés, vágy

DZSUNGEL - - Nem igazodsz ki a környezetedben; nem tudod elhinni, hogy mások olyanok, amilyenek; művi bonyodalmakat okozol, csak azért, mert utálod az egyszerűséget.

VADÁSZ - - Magadra erőltetett keménység.

KÍGYÓ - - Csábítás, amelynek szívesen engedsz, ha nem éppen Te vagy a csábító. Férfiak álmában: elutasított vágyak, küzdelem, amelyet önmagaddal folytatsz

NŐ - - Általában: baj, ramazuri. Idegen nő, ha szép, fiatal: férfiálomban: a közeli megszerelmesedés jele;

TENGER - -Általában a félelem jegye. Békés tenger: szomorúság, olyan bánat, amihez ragaszkodsz. Kék tenger: féltékenység Tengerben fürdeni: szabadságvágy;

hmhm

Összefolyik

Összefolytak a tárgyak és a dolgok előttem mikor kinyitottam a szemem.
Tegnap még hívott F. hogy menjünk Delíriummal a Kutyavárra, de nem mentem, akkor még rosszabbul néznék ki mint most.
Egyre többször van ez a zombis ébredés nálam, aminek nem örülök, bár nagyon későn fekszem le, és még nehezebben alszom el, gondolom ez lehet az oka.
Tegnap három koncert is volt, ami érdekelt volna de nem mentem, valahogy nem volt hangulatom, meg valsz. egyedül mentem volna, pedig a Korai Öröm, a Colorstar, meg a Nulladik Változat eléggé olyan zenék, amire szeretek menni, még egyedül is.
Nem volt buli hangulatom, vagy nem tudom.
Meg szerintem már nem mozgat ez az egész annyira mint régen, hogy akár egymagam is bemásszak egy ilyenre.

Képregények

Sokat gondolkodtam ezen a képregény rajongáson, de már akkor is ott voltak mikor még olvasni se tudtam.
A buta mese képregények, meg a külföldről hozott dolgok, és egyszerűen lenyűgöztek már akkor is. A színes ruhákban feszítő alakok, ahogy végeláthatatlanul csépelik egymást, és egy szót sem értettem az egészből, de imádtam őket.
Aztán elsős-másodikos lehettem mikor megjelent az első magyar Pókember, még ma is megvan, és nagyon rákattantam, tényleg. Jöttek az új címek és hősök (Batman-t vettem még rendszeresen) aztán valahogy abba maradt az egész mániám, kb. hetedik, vagy nyolcadik környékén leálltam a vásárlással, nagyon nehezen de leálltam. Komolyabb dolgokra vágytam, és ezt már nem tudták az akkori címek nyújtani nekem, kinőttem ezt a csihi-puhis dolgot, és akkor pár évvel később belebotlottam a Spawn-ba.

És ahogy ültem az ágyon, és figyeltem ezt a Pokolból jött figurát, akinek égési sérülések csúfítják az arcát és a szemétben, mocsokban él a hajléktalanokkal, egyszerűen újra erőre kapott bennem. Megtaláltam az új hőst, visszatértem a képregény rajongáshoz, és jó volt. De közbe szólt ennek az országnak a sajátossága, hogy a jó dolgok itt feltűnnek egy kis ideig és el is sorvadnak, mert nincs rá kereslet.
Megszűnt a Spawn és továbbra se volt olyan képregény, ami nekem való lett volna.

Másfél évvel ezelőtt bevezették hozzánk a netet.
Paff.
És olyan címeket olvasok amikről eddig csak a „legendákból” hallottam, és jobb lenne kézben tartani őket, de így is fantasztikus mikor Neil Gaiman-től olvasom a Sandman-t vagy J O’barr-tól az eredeti Hollót, vagy mint ma este mikor ráakadok véletlenül Frank Miller Bűnös városára. És csak ámulok, hogy mennyire több van ebben a műfajban, mint amit az ember az első látásra kinéz belőle. Mert ez is egy olyan dolog, amiben lehet populáris szemetet, és egyedülálló műalkotást csinálni.

Görbe este

Voltam a Városban.
Aztán ott boros kóla Lucával a Kazinczy utcában, meg beszélgetés, és jó volt nagyon, az a fajta kényelmes izé, mikor nem kell oda figyelned magadra, és nem kell megfelelni semminek.
Cigaretta füst tekergőzött a szárnyaink között, aztán már a villamoson találtam magam, és búcsúztunk is.

Utána F.-el találkoztam, ittunk boros kólát az ex-törzshelyen, de szerencsére zárt már. Ettünk valami sokáig nyitva tartó büfében, ahol volt Kedveslány, és jól éreztem magam.
Utána Delírium látogatott meg minket váratlanul, és kellemes volt sétálni a sötét utcákon.
Ettünk kívánság sütit.
F.-el elváltunk, és bóklásztam haza felé Delíriummal, eltévedtem picit, és teljesen más helyen bukkantam ki, mint amire számítottam, aztán otthon még repültem picit a Noir Désirrel, és az álmok örvényébe zuhantam.

Hívják szerencsének vagy Végzetnek

Kilépek a hűvös, puha talajra.
A sötét fűszálak csiklandozzák meztelen talpamat. Feltekintek a sötét égre.
Szinte már maga alá gyűr.
A karjaimmal tartom, nehogy a fejemre essen az egész. Csöpög, folyik végig a karomon.
Az egész fekete minden.
Aztán nem bírom tovább.
Maga alá gyűr az egész, agyonnyom a súlyával, én meg csak nyögök tehetetlen alatta.
Egy csupasz fa ágain látom csücsülni, kárörvendő vigyor az arcán.
Nem fontos hogy ki az.

Aztán marad a semmi, ez a bűzös, hullaszagú sötétség, ami viasz szín arccal bámul rám, és néma csendet fon körém.

Egy vers jut eszembe.
Azt mondogatom.

Hívják szerencsének, vagy Végzetnek -
Kártya, csillag, maga útját járja.
Eljön a holnap, de nincsen párja
Csókért, halálért mind megfizetnek.
Érdekel a jövő? Csak türelem:
Kérdésedre megfejtem a választ -
Hívják szerencsének, vagy Végzetnek,
Kártya, csillag, maga útját járja.

Ma éjjel, kedvesem, ma ott leszek,
Talán megborzongsz, senki sem látja,
Aludj csak, én megsúgom a választ.
Jóslataim még sosem tévedtek,
Hívják szerencsének vagy Végzetnek.
/Neil Gaiman: A jóslás tudománya/

Álmom

SOL: ÁLMOM

A szobám sejtelmes szürkeségben
vibrál, és én béna vagyok.
Fehér fény a köldökömre...
Üvöltök... üvöltenék!!
Nem tudok felkelni... nem álmodom!
Ébren vagyok?!
Zizeg a levegő!
Latin szöveget mormol minden!

Eltűnt.
Felébredtem...
A szobám ugyanolyan.
Elkezdődött valami mély, hívó,
életnek értelmet adó dolog?
Meglátom szép fokozatosan... mire
emlékeztet a jövő.
Minek ez az egész?!
Visszatért belém az író... a
szabadsággal.

Ráébredés

Nem tudom hogy történt.
De hirtelen feleszméltem. Hogy nekem semmi jogom nincs haragudni H.-ra, mert eddig az volt. Ez a sértettség, meg nem tudom. Persze ez érthető, hiszen senki sem tapsikol örömében, ha szerelmes és visszautasítják.
De végig gondolva a dolgokat, és felül emelkedve ezen az egészen, H. részéről ez egy tök logikus, és érthető cselekedet volt, és semmi okom ezért rá haragudni.
Most már nem is teszem, és eléggé hülyén, meg önző módon viselkedtem irányában, ami mondjuk csak a blogomban nyilvánult meg, hiszen nem találkoztunk.
Csak az a furcsa, hogy erre ma jöttem rá, és tényleg ilyen megvilágosodás szerűen, egyik pillanatról a másikra.
Ami nagyon jó, és örülök ennek is, hogy ehhez az egészhez így állok hozzá, és nem gyűlölködve fogom ezen túl olvasni a blogját, hanem semlegesen.
Nem nagyon értem, hogy miért most, meg miért így, de örülök ennek a ráébredésnek.

Nagyon.

Ideje van

Ideje rendet rakni.
Odakint, de legfőképp idebent. Felmarkolok egy szemét kupacot, nézem ahogy acsarkodva kaffog gőgős felsőbbrendűségében, rámosolygok utoljára, majd kibaszom a kukában.

Nyekk.

Olyan ez a szemét halom, mint a halott istenek.
Ha nem hiszel bennük, ha elfelejted őket, akkor meghalnak.
Ennyi.
Letűntek már a régvolt idők.
Új Isten kell a népnek, akiben őszinte áhítattal lehet hinni, és szeretni.
Akinek boldogan lehet áldozni.
Kötelek kerülnek a mocskos szobor köré, majd egy erős rántással a porba hull.
Apró darabokra törik, akaratlanul sikoltva.
Üres az emelvény.
Keressünk új Istent magunknak emberek!

Szebbet, tisztábbat, jobbat.
Mert megérdemeljük.

Vágyak, árnyak

Aztán a szomorúság megszülte a sötétet.
Kavarogva hömpölyög a szobában.
A velencei maszk tekintete égeti a hátamat. Érzem, ahogy engem figyel azokkal az üres szemeivel. A mécses lángja egy pillanatra megremeg. Mintha belépett volna valaki a szobába.
Oda pillantok.
A villanykapcsoló felé nyúlok.
Senki sincs ott.
A sötét sarkokba bújnak az árnyak.

Mozdulatlan minden. Kint baljósan susognak a fák.

Csend.

Áramlik valami érzés bennem.
Megnevezhetetlen.

Kihajolok az ablakon.
Beszívom az éjszakát.
Egy macska ballag a háztetőn.
Rávicsorgok.
Rám villannak zöld szemei.

Az öngyújtó lobban egyet az ujjaim közt.
A cigaretta parázslik a szemem előtt.
Füstöt fújok a fekete égnek.
És búcsút intek a múltnak.
Egy varjú tollat tartok reszkető kezemben.
Egy kis emlékdarab.
Forgatom, pörgetem.
Aztán az asztalra hullik.

Mozdulatlan minden.
Engem néznek a fák lombjai, a macska a tetőn, a csillagok, a lány a szomszéd házból, a piros cserepes tetők, a villanyvezetékek, a levizelt oszlopok.

„Mit teszel Noir?” - súgják felém

Fogalmam sincsen…

Üresek az utak

Üresek az utak
Üresek ezen föld útjai
És a virágok
Görnyednek nehéz fejekkel.
Elmédben, és lelkedben.
/Ezra Pound/

Valahol, valaki

Szüntelenül szól a szomorúság.
Starsailor.

Nem tesz jót, de jól esik.
Ilyenkor.
Amikor nincs a marcangoló fájdalom, hanem ez a kín utáni üresség van.
Olyan érzés, mint a Donnie Darko elején, mikor kábultan felül a földről, és nem tudja, mit keres ott, kora reggel, pizsamában, biciklivel az oldalán.
Mert most tényleg nem tudom, mit keresek itt, mert legalább volt a szemem előtt valami cél.
De most nincs semmi.

Nincs most ez a „bárcsak megcsókolnám, és megsimogathatnám az arcát” dolog. Meg hogy „jajj de hülye voltam, hogy megcsaltam, és nem maradtam mellette mikor lehetett volna”, mert nem bánom ezeket a dolgokat, és azt sem hogy erre ment el az egész nyaram. Megérdemelten, persze.
Vágyom ezekre (érintések, csókok), csak nincsen előttem senkinek az arca, mikor ilyenekre gondolok.
Mert nem egyetlen, konkrét személyre vágyom, mint eddig, hanem Valakire, akiről még azt sem tudom, hogy a világon van-e.

Remélem, azért van valahol, valaki…

Fekete lyuk

Starsailor szól a számítógép hangfalaiból.
Tökéletesen passzolna, ha hűvös, borongós lenne az idő és csöpögne az eső.
De nem csinálja ezt.

Szomorkodás az üres semmi felett, nézek le a gödörbe, amiből nemrég kimásztam.
Fekete lyuk.
Bele nézek, de nem látok semmit amiért érdemes volt ott maradnom hónapokig.

„Baszd meg”

Mondom csak úgy magamnak, és belepöckölöm a csikket.
Szikrázik egyet, majd elnyeli azt is a sötétség.

Megvonom a vállam, mert nem számít már semmi sem.
Zsebre vágom a kezeimet, és elindulok.

Képzeletben szemerkél az eső, és borong az idő is.

Meghalnak a violák

Elhallgat a halk zene,
S benned lüktet üteme.
Meghalnak a violák,
S illatuk remeg tovább.

Hull a rózsa, elpereg,
Szirmán egy lány szendereg. -
Holtod után verseden
Így szunnyad a szerelem.
/Shelley/

Első nap az iskolában

Voltam iskolában, és lefáradtam, és mindjárt bealszok.

Új matek tanár van, aki jobb, mint a régi.
Új magyar tanár van, aki rosszabb, mint a régi.

Van egy helyes lány az osztályban.
Van egy srác, aki jó fej, és régen is az osztálytársam volt.
A többi osztálytársam szót sem érdemel.

Az iskolában, van néhány helyes lány.

Ennyi.

Nem hinném, hogy erről a témáról fogok többet írni, hogy mit csináltam x-el meg y-nal a szünetben, és hogy milyen genya a töri tanár, mert két hét múlva dogát fog íratni a franc tudja miből.

Szóval fáradt vagyok, nyűgös és álmos.
A Pokol Angyalait olvasom.

És most aludni megyek.

Kábán még

Picit kábán még, leheletnyit másnaposan, ez a rohadt meleg sem segít abban, hogy magamhoz térjek.
A francnak sincs kedve suliba menni, de azért fogok.

Semmi komoly amúgy.
Tegnap leöntöttek sörrel, meg valami pogózos Tankcsapda pulcsis barmokat taszigáltam a koncerten.
Ez a szar a Zp.-ben, hogy van kb. 20-30ember aki a zenekarért jön, a többi meg csak ilyen, „menjünk le a zöldbe lesz valami ingyen” arc.
Ami nem valami jó.
De hát ez van.

Ültünk Lucával a Kazinczy utcában, és a szemben lévő falon ilyen tipikus nagyvárosi barlang rajzok voltak festve.
Nem ilyen fos graffiti, vagy valami, hanem rendes művészetnek tűnt.
Meg most néztem szét igazán azon a környéken, és nagyon hangulatos, bár romos, meg lepukkant, de mégis van valami varázsa a helynek, majd valahogy próbálok készíteni képeket, ha arra járok, mert tényleg érdekes környék.

PUF neki

Ülök a Blahán a padon.
Várom Lucát, megjelenik kék ingben, és valahogy sugárzik, vagy nem is tudom.
Kapok a Wickman mellett ücsörögve egy karkötőt, ami nagyon szép, még sosem volt ilyen, aztán beülünk zsongani a Szimplába, öngyújtót dobálgatok egy pasasnak, jól érzem itt magam, boros kóla, beszélgetés, jönnek Hibusék, borvásárlás, iszogatás a Borároson, emlékek rohamoznak, de csak egy kicsit.

Zp.-be érkezés, kezdődik a koncert, ugrálok, éneklem a számokat, táncolok a végén Lucával, aztán hazafelé.

Picit részegen, picit nemtom hogy.
Mert számítottam rá hogy látom H.-t és készítettem rá magamat, végig pörgettem a lehetséges eseményeket, de nem találkoztunk.
Örülök neki, meg nem is.
Mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálnék rá, így szemtől szemben, mert meg akarok bizonyosodni, hogy tényleg 100%-osan vége már bennem, mert így, látatlanul csak 90%-ban vagyok biztos.

De jól éreztem magam, és örülök, hogy semmi nem árnyékolta ezt be.

Motoszkál

Későn tudtam elaludni.
Hajnali fél négy körül.
Valami motoszkált a falak között. Macska gondolom, nem volt valami megnyugtató ezt hallgatni. Aztán gondoltam, majd a Perfect Circle elnyomja a zajt, de elromlott a lejátszóm, csak kazettát tudok hallgatni. Egyetlen kazetta van, amit hallgatok mostanság, az a Noir Désir, meg majd megkeresem az Oasis-t. Nem jó így cd-tlenül.
Aztán reggel, elmennek Pestre a szüleim, egyedül vagyok, dohányozhatok a szobában, Noir Désirt rakok be a változatosság kedvéért, kezdem unni, de még kitart. Álmos vagyok, az álmomra próbálok emlékezni, de csak elmosódott foltokra emlékszem.
Rágyújtok, teát iszok, meg eszek valami bárány kinézetű édességet.
Finom.

Aztán elnyomom a csikket.
Aztán csak nézek magam elé.

Este koncert.
Jó lesz már kimozdulni.

Kíváncsi vagyok, hogy ott lesz-e H.
Igazából nem tudom mi lesz, mert fogalmam sincs, hogy állunk egymással.
Emberileg.
Nem tudom, hogy hogyan állok hozzá.
Akarom is meg nem is ezt a találkozást. Ha a Szigeten futunk össze az szar lett volna, de most nem.
Szerintem legalább is.

Elképesztő

Újabb Holló képregényre bukkantam.
Feldolgozás, kevésbé jó, mint az eredeti de így is megrázó, és talán szebb, látványosabb.
Főleg az a jelenet, mikor bemutatják a mészárlást a menyasszonyán, miközben a Holló az utolsó üzenetet hallgatja a lánytól, ami a gyilkosság pillanata előtt készült.
Huh.
Képregény nem volt, ami ennyire hatással lett volna rám.
Elképesztő.

Elképzelem

Hallom az utcabál hangjait.
Valahol, nem messze tőlem.
Elképzelem, ahogy a padon, a sötétben, felhúzom a narancssárga tornacipőmet, és elindulok a hangok irányába.
Talán van egy joint a számban, vagy fél üveg bor a kezemben, vagy valami, ami hangulatba hoz.
Elképzelem, ahogy sétálok a sötétben. Hallom a lármát, a kiabálásokat, a dübörgő zene förgeteget.
Elszívtam addigra a jointot, vagy megittam a bort az üvegben.
Hangulatban vagyok.
Látom, ahogy ismerősökkel futok össze, beszélgetek picit, aztán arrébb állok. A tucat emberek tömegébe vegyülök, a tucat zene ritmusára lépek.
Haladok valamerre, valami titkos, még előttem is ismeretlen ösvényen. Lányokat nézek, néha megakad a szemem egy-egy csinoson, de nem teszek semmit, csak megyek tovább.

Csábító lenne, azt hiszem.
De semmi kedvem kimozdulni itthonról.

Noir York City

Ritkán játszom, de ha végzek egy játékkal olyan, mint mikor kiolvasok egy könyvet. Valami szétárad bennem, valami elmúlásféle hogy véget ért valami.
Főleg a Max Payne-nél mert tényleg nagyon hangulatos.
Olyan, mint egy film, történettel, és véggel, és tényleg tök olyan, ha végig játszod utána, mintha letennéd a könyvet vagy kijönnél a moziból.

Szóval nagyon tetszett megint, mert most nyomtam végig másodszor, és gondolom nem utoljára. Megfogott az egészben ez a sötét film noir-os hangulat.

Meg a képregényszerű átvezetők.
Meg úgy az egész.

Üres, poros utakon

A félszemű, tarka szőrű kismacska az útszélén figyelt rám.
Megborzongtam, ahogy ült a romos ház előtt, és bámult azzal az egyetlen szemével. Szemetet vitt a hátán a szél, üresek voltak a poros utak.
A lány boltban, butácska arccal adta a szokásos két doboz Pall Mallt, már kint is voltam, és egyből rágyújtottam. Esküvői menet húzott el mellettem, templomból a dorbézolásba gondolom, dudálva, vonyítva haladtak el a fém szörnyek, szalagokkal és rozsdás konzervdobozokkal díszítették őket gazdáik.

Rátértem az üres, kihalt utcára, a félszemű kiscica, csak bámult azzal az egyetlen szemével, a másikban nem volt élet csak egy sötét gödör. Karmaival egy nejlon zacskót kaszabolt éppen. Elpöcköltem a csikket.

Nem volt jelentősége ennek.
Legalább is nem hiszem.
Csak boltban voltam cigiért.

De valahogy mégis más volt, mint az eddigi útjaim, magam se tudom, hogy miért.

Pillangó

Hermann Hesse: Pillangó

Kis pille könnyű szárnyon,
égszínkék remegés,
gyöngyház-borzongás-álom,
csillog, ragyog, s enyész.
Ilyen volt boldogságom:
rebbenő jelentés,
szemvillanásnyi álom:
csillog, ragyog s enyész

Képtelenség

Lehúz mindig, ha családi ebéd van nálunk, és ez most sincsen másként, figyelem a rokonaimat, és teljesen begubózom, verseket találok ki és mantraként ismételgetem.

Nem segít, de legalább leköti a figyelmemet, eltereli ezekről a nagy, üres lufikról.
Nem tudom, hogy velük, vagy velem van-e a baj, hogy nem érzem jól magam köztük, hogy ennyire fuldoklom a családom jelenlétében, szívesen bekapcsolódnék a beszélgetésükbe, és viccelődnék velük, de képtelenség.

Lehetetlen.

Végül

Nulladik Változat: Végül

Nem kell már félned ez egy utolsó rohanás
Most rendbe jön minden mert mindenki rád vigyáz
De a sötét szobákat nem felejtem el
A fekete lepke magában énekelt
Egy idegen nap túlélési esély
Csak néháyn perc volt belőle az enyém
Mosolygok inkább hogy ne lássátok át
Egy lépésen múlott a végső zuhanás
Csak állunk és várunk s csak hull az eső
Csak állunk és várunk s csak fut az idő
Én it vagyok s látom hogy mindenki élni akar
Az idő eljött hát végezzünk hamar
Az acélos imák az égnek feszülnek
Az álmaink talán még megmenekülnek
Kevés itt minden hiába vársz
Időtlen időket késhet a megváltás

Könyvek

Kiolvastam a Pusztai Farkast (a kábítószeresek bibliájaként emlegették a 60-as években) és jó volt, bár elég sokáig olvastam, valahogy a Demian jobban megfogott, és nagyobb hatással volt rám, meg talán rossz időben ért el hozzám ez a könyv, de jó volt azért.

Most nem igazán tudom, mit olvassak, mert még van a Pokol Angyalai (Hunter Thompsontól) amit nem olvastam meg 1-2 olyasmi, amit ajándékba kaptam, de nem nagyon mozgat most.

Kéne inkább venni valamit, de most nagyon nincs pénzem erre (se).

Semmi komoly még mindig, jól vagyok a körülményekhez képest.

:)

Álmok szorítása

Ugyan az, mint minden nap mikor felébredek. Alig tudok kibontakozni az álmok szorításából.

„Robbanások, narancsszínbe fordul az ég, véres egyenruhában rohanok, bozótosba bújok, mindenütt ellenség, háborúban vagyok, ételt osztogatnak egy szekérről, pár zsömlét a táskába rakok, rohanok, valami ismerőssel találkozok, néhány álmomba szerepelt már, fekete göndör hajú lány, robbanások, villanások az égen”

Aztán felkelek, kábán nézek körbe a szobában, nem értem ezt az egészet, inkább visszaalszok.

"Bazdmeg"

Ez volt az első szó, ami kijött a számom, mikor olvastam a klasszikus J. O’Barr-os Holló képregényt. Annyira brutális, annyira benne van a fájdalom, hogy az már kézzelfogható, annyira kegyetlen, és őrült.

Régen fogott meg ennyire valami, magába szívott, és minden passzol. A képek, és a szövegek, minden, így picit csalódás a film, az eredeti után, bár nagy kedvenc marad, nem hozták ki belőle azt a cinikus, kiégett brutalitást, mint amit lehetett volna. Romantikus hős lett a Hollóból, ami jól áll neki, de igazából csak egy embertelen eszelős, akit a bosszú hajt, és tart életben.

Megdöbbentő volt az egész, hogy a Sandman után még lehet képregény rám valamilyen szinten hatással.

Huh.

Itt olvasható sok egyéb mellett: http://halozsak.tlof.hu/

Újraélés

Ültem az asztalnál, néztem ahogy a napfény a háztetők mögé bújik, előttem a régi naplóm hevert. Régen olvastam vissza mi történt ilyen tájt velem, és furcsa volt átélni ugyanazokat a dolgokat megint.
Szinte ugyan az volt egy éve, mint most, Delírium, pici világfájdalom. Kiábrándító, hogy nem változnak a dolgok ennyi idő elteltével sem.

Vagy inkább aggasztó.

De egyébként igazán különös érzés, hogy szinte 100%-ig visszajön, azaz állapot mikor írtam a bejegyzéseimet régebben. Bár naplót már nem írok, mert kb. ugyanazt írnám mint a blogba, de jó vissza olvasni magamat.
Szeptember 11-én lesz 3éves.
Sok minden megváltozott azóta.
Főleg az elmúlt egy évben, azt hiszem sokat tapasztaltam, éltem, és tanultam ebből a tizenkét hónapból.
Remélem hasznosítani tudom a jövőre nézve, bár valószínűleg nem esem bele még egyszer ugyanazokba a hibákba, de nem is ez a lényeg, örülök ennek az évnek, minden egyes pontjának, minden egyes pofonnak, amit adtam és kaptam, mert nagyon sokat adott nekem ez az egész, és fejlődtem is talán egy kicsit.
És igazából ez a lényeg, a fejlődés, mert nem szabad megállni egy szinten. Vagyis hülyeség ha megállsz, mert akkor megdöglesz, ha nem fejlődsz tovább, mert maga alá gyűr ez az egész szar amit életnek hívnak.

Meghalsz picit megint

Voltak pillanatok mikor azt hittem, hogy végig ott voltál mellettem, de aztán felébredtem és bele csöppentem ebbe a rideg valóságba. Az álmok mikor véget értek,ott fogadott a pirkadat fényével az üresség. Bevallom neked őszintén nem volt valami szívderítő látvány. Néhány kis szilánk maradt belőled. Az emlékek és az álmaim különös színezete, víziószerű álom-valóság. A hosszú éjfekete hajad és az ezüst ékszer a szemöldöködben máig megmaradt, meg az a finom kis mosolyod.
Hittem benned egy ideig, aztán maga alá tepert ez az egész szürke valóság, de hidd el, az összes lányban téged kerestelek tudat alatt. De persze mára már ez is elmúlt, új istennőket teremtettem belőled, új vágyakat formáltam a kihalt érzelmekből, amiket irántad tápláltam vagy egy évig.
Nem nagyon tudom, hogy mi a pokolt csinálnék, ha találkoznánk, félő te már rám se ismernél, de tudom, hogy így jobban tetszenék neked, mint akkor.
Végül is nem számít már, csak egy szép emlék maradtál, egy kellemes kis dolog a múltból, és ha szarul vagyok csak azokra a sötét szemeidre kell gondolnom, az édes, mindent betöltő mosolyodra, meg az ezüst ékszerre a szemöldöködben, ami úgy ragyogott a lámpa fényében, úgy szikrázott, ahogy te magad.
Nem hinném, hogy szerethetek úgy valakit, ilyen kis idő elteltével, mint téged szerettelek, de ez azt hiszem, nem is számít már.
Sosem számított.
De te voltál mindig az én éjfekete hajú sötét szerelmem, és ha hozzád hasonló lánnyal találkozok, csak mosolygok rajtuk, hiszen csak másolatok hozzád képest.
Új bálványokat építettem belőled, de ezek csak múló kis félistenek.
Hozzád képest, semmik.
De tudom, hogy nem sokáig lesz így.
És a feledés porába fogsz hullani megint, mert érzem az új erőt, ahogy közeleg, és elpusztít mindent és mindenkit belőlem, és akkor már te sem létezel majd.

Meghalsz bennem megint.
Egy picit.

Lefagyva

A napsütés, és a jó idő nem nagyon hagyja, hogy az ősz kivégezze a nyárt. Komolyan mondom, jobban örülnék a hűvös, borongós időnek, mint ennek itt. Teljesen kába vagyok ettől az egésztől.
Semmi sem történik már egy jó ideje. Belefagytam ebbe a Max Payne-es bullet time-ba vagy nem tudom, látom ahogy mennek körülöttem a helyzetek, de nem sodródom az eseményekkel. Lefagytam most nagyon, úgy tűnik.
Kéne valami frissítés, amit már Delírium nem tud megcsinálni, ehhez hús-vér ember(ek) kell(enek) bassza meg!
De azok nincsenek itt.
Csak az idiótán vigyorgó plüss majom, meg az örökké álmodó maszk az asztalon.
Nincs hangulatom velük beszélgetni.
Annyira még nem vészes a helyzet.

Hallom a gondolataimat bezárva egy üres szobába, és csak ücsörögnek ott. Nem valami felemelő érzés, gondolhatod.

Kimegyek cigizni, és nem dob fel a kertünk látványa, pedig általában az segíteni szokott.
Járok körbe-körbe a szobában, és nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Olvasom a Pusztai Farkast, de nem maradnak meg a sorok az agyamban.

Rágyújtok megint, mintha attól a szartól várnám a feloldozást, de nem jön, és nagyon úgy tűnik hogy nem is nagyon akar eljönni.

Nem a NŐ-re várok, aki kihúz a szarból, hanem csak valamire/valakire, aki felráz.
„Így állunk most barátom” – mondom a tükörképemnek, az meg „ki a faszt érdekel” tekintettel bámul vissza rám. Még a vállát is vonogatja a szemétláda.

Igaza van.
Nem hinném, hogy érdekelné valakit.

Bullet time

Picit kizökkent a Max Payne2 a semmiből, most üresnek, és kongónak tűnik minden, de a repkedő golyók, a robbanások és a film noir-t idéző hangulat kitölti egy darabig.
Szerencsére akármibe bele tudok feledkezni, ha kedvemre való, és így vagyok ezzel is, főleg ha ennyire látványos és hangulatos, mint ez.

Kell néha ez is.

A Nap Szimbólumai

ha a vér a remény
másik színe,
akkor mi a szeretet?
mi a szeretet?
az ábránd mocsarában
a tövisek és végzet
könyvét
ha igazán léteztem volna
akkor biztosan
tisztábban látnám

mint bárányok a mészárszéken
állva pusztulnak el
vér-ünnep egy bölcsért
a halál-nap volt
korukért

mint bárányok a mészárszéken
állva pusztulunk el
vér-ünnep egy bölcsért
a halál-nap volt
korunkért

/Death In June: A Nap Szimbólumai/

Az ősz súlya

Sötét, hűvös este, füstölő illat, Cure.
Eljátszottam a gondolattal, hogy magamhoz rántom Delírium kisasszonyt egy utolsó éjszaka erejéig, de inkább máskorra tartogatom.
Jó volt vele ez az egy hónap, de még egy alkalom és egy kis időre búcsút int.
Nem is baj, jó lesz pihentetni a „kapcsolatunkat” egy kis ideig, de azért segített átvészelni a H.-s dolgot.
Bár így utólag nézve nem volt annyira vészes, mint aminek látszott. De azért sikerült sötét árnyakat vetni a nyaramra, ami nem is baj persze, hiszen megérdemeltem, és ő valószínűleg többet, és jobban szenvedett miattam mint én miatta.
De ezen már egyikőnk se tud, és valószínűleg nem is akar változtatni.

A hangulatom most jelenleg nem valami fényes azért, picit lehúz valami számomra még megnevezhetetlen, talán az ősz súlya vagy a franc tudja mi.
Mondjuk lehet, hogy nem Cure-t meg ilyen depis zenét kéne hallgatnom, de nem hinném, hogy a Manu Chao túlzottan lekötné most a figyelmemet.

Elmúlhatatlan

Kezdtem aggódni már, hogy elmúlt ez a magam alatt levés (szerintem ezt nem így kéne írni), de aztán kopogott az ablakon.
Hát ja, egy félrészeg apa és egy vele üvöltöző anya sokat lendít az ügy érdekében.

Mindegy, most nincsen hangulatom ezzel foglalkozni.

Mostanában eléggé szarok a dolgaimra, mert eddig se csináltam sokat, hogy jobb legyen, de viszont őrlődtem, meg gondolkodtam rajtuk sokat, most meg a „leszarom, majd csak lesz valahogy” a jellemző rám.
És az a fura, hogy az utolsó pillanatban van valahogy, még az olyan apróságoknál is mint a cigi, mert valahonnan lesz pénzem rá mindig.

Picit tartok attól mondjuk, hogy elhagy a szerencsém.
De remélem még tart egy kis darabig.

Nulladik nap

Sétáltam a városban, mert nem volt kedvem buszozni, rég mászkáltam erre felé, aztán bementem a suliba, az osztálytársaim ilyen semmilyen arcoknak tűnnek, de még változhat. Leült mellém egy helyes lány, ő is új és elkezdtünk beszélgetni, kezdtem már örülni, hogy van valami én kaliberű ember itt, aki mellesleg szép és fiatal is, és akkor kiderült, hogy 10.-ikes és kedd-csütörtökön kell neki járnia.

:(

Aztán volt ilyen osztályfőnöki, és akkor hazamentem.

Semmi komoly.

Stílusos

Most nagyon stílusosnak érzem magam, mert a Cure-tól a The last day of summer-t hallgatom.
Rohadt izgis kezd lenni a blogom, pedig az elején jól indult.
Majd ide is Kispál szövegeket fogok rakni.

Egyébként meg vasárnap Pál Utcai Fiúk a Zp.-ben és ott lesz H. és kíváncsi vagyok, hogy mi lesz.
Mármint hogy milyen fejet fogunk vágni, ha találkozunk, meg hogy köszönünk-e egymásnak vagy valami.
A múltkori Zp-s találkozásunk (Hiperkarmán) fura volt nekem, úgyhogy el is húztam onnan, de most nem zavar meg nem is érdekel különösebben.

Remélem a vasárnapi koncerten normálisan részt tudok venni, mert a legutóbbi PUF koncerten részeg voltam nagyon, és csak feküdtem a Gödör falánál, aztán haza vergődtem valahogy.

Néha csodákra vagyok képes.

A Poe szól most, ami olyan, mint az Evanescense csak nem annyira populáris és sokkal jobb. Ami mondjuk tök nem lényeg, csak azért írtam, hogy tehessek róla fel képet.

Boys Don’t Cry

Szóval „reggel” óta Cure szól és tetszik. Kajálok, és akkor majd megyek majd suliba.

Suliba
Suliba
Suliba

Picit parázok, de nem tudom, hogy miért. De tényleg.
Én vagyok ott a legrégebbi diák.
Meg most nem lesz gáz, ha seggfejek lesznek az osztálytársaim, mert most heti kétszer kit zavar?

De nem akarok menni, most azt hiszem.
Meg a Lucával teázhatnék, ami jobb.

És akkor megszólal a Boys Don’t Cry.

Háát jó, nem rinyálok ezen.

Menni fog?

Még kora reggel van.
Nekem legalább is.
Cure-t hallgatok, tegnap nagyon megtetszett, pedig eddig nem nagyon hallgattam. Az udvaron valami szerelő csinál valamit, az első cigi ma jól esett, ami ritkán szokott megtörténni velem. Ezt a mai napra nézve jó ómennek veszem.
Delíriumot még érzem magamban egy picit. Bennem van ez a kábult zsongás. Ez is jó jel, azt hiszem.

Suli.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.
Meg arra is, hogy be fogok-e járni vajon, és végre meg tudom-e csinálni, ezt az egész szart.
Ez az utolsó próbálkozásom, ha nem jön össze, akkor nem fogok többet ezzel szenvedni.

De legyünk pozitívak.

Menni fog ez neked noir!

Véget ért

Delírium röppent be az ősz leheletével az ablakon.
Szólt a Dead Can Dance, és a Perfect Circle. Mécses és füstölő illata, fénye töltötte be a szobát.
Hamar véget ért.

Ez az állapot.
Ez a nyár.

Bár nem nagyon érzékeltem, nem nagyon fogtam fel, hogy itt van.
Sokszor voltam helyeken, bulikon, de valahogy hiányzott a szabadság érzete.
Talán csak 1-2pillanatban éreztem azt.
A Cure szól éppen, álmos és fáradt vagyok picit. Holnapi sulira meg kíváncsi vagyok, remélhetőleg lesznek jó arcok is, bár az se nagy baj, ha nem.

Jó most ez a zene, valahogy magához hív a széttorzított gitár.
Kongó, fekete falú szobák jutnak eszembe róla, stroboszkóp szakadozott fényében.

Ilyesmik.