Bhavanyastakam

Talán jól meg kéne keverni a paklit, és kiosztani újra a lapokat. Egyszerűbb lenne, mint a kézben tartottakkal ügyeskedni. De végül is tökmindegy már azt hiszem.
Napok óta akarok írni ide normálisat, kifejteni valami nagy, és lényegre törő dolgot, de nem megy. Bennem rekedtek a szavak, és bárhogy piszkálom őket, még beljebb csúsznak.
Talán akkor nem piszkálom őket, majd jönnek, ha akarnak, semmit nem szeretnék erőltetni mostanság, és az ilyen lényegtelen dolgokat, mint az önkifejezést pláne nem.

Kiolvastam a De Vinci-Kódot, aminek az első felét tátott szájjal olvastam, de a második felét már valahogy kevesebb lelkesedéssel.
De azért nem volt rossz elütni vele az időt, de már újra talpra állt és itt ólálkodik mögöttem.

Hogy rohadna meg!

Ilyen elszállós indiai zene megy, nagyon súlyos, bármit jelentsen ez a szó, az a szám címe hogy Bhavanyastakam. Nem tudom mit jelent. De kíváncsi lennék rá azért.

Kint az égen meg csak kék van, nincsenek felhők. Felnézek és akár fejest is ugorhatnék, olyan nagyon közel van.

Az lenne ám a nagy mulatság…

Húsvét meg ilyenek

Tegnap voltam Nagymamámnál, és hirtelen felindulásból a Da Vinci Kódot vittem magammal, és az volt hogy az ott létem alatt elolvastam 200oldalt.
Ettem ott sütit, meg ilyesmi, találtam két könyvet, amit magammal vittem (Egy Pop Fesztivál Két Arca, Éjszakai Repülés).
Egyébként nem volt semmi különös.
Ja a könyv (Da Vinci Kód) az nagyon jó, meg izgalmas, meg minden, érdemes elolvasni.

Azt hiszem, hogy ez az első olyan Húsvét hétfő, amikor nem süt hétágra a nap, mert emlékeim szerint mindig az volt, hogy baromi szép idő volt.

Hát igen.
Nagyon érdekes dolgok ezek…

Nem is

Az a fajta kellemes borongós idő van amit imádok, és ehhez remekül passzol a tegnap kapott Zagar.
Furán kapaszkodnak egymásba a dolgok, és van ebben az üres szürkés semmilyen napban is valami rejtett utalás, valami kódolt üzenet, de még nem tudom mi, lehet hogy túl reagálom megint, mint ahogy mindent.
Nem is fontos amúgy, csak azért mondom, hogy dagadjanak a sorok, mert akkor úgy tűnik mintha.
Pedig nem is.

Tea délután

Leszálltam a villamosról, és jött már a Dzsófi meg a Dude, elmentünk a Kicsi a Világhoz, ahol már várt ránk a Hibus, de közben azért láttam egy nagyon szép fekete ruhás lányt (aki alter volt és nem gót!) Felmentünk, ahol le kellett venni a cipőnket, hogy kedvünkre süppedhessünk a babzsák pufokba, és fekete bársony teát ittam, és állítólag flashesen hullámoztak a falak, de én ezt nem tudhatom már.
Jött a Luca is, akinek kettő puf kellett, de nem volt baj, mert volt hely bőven, Hibust kikísértem a metróig, közben meg kérdeztem is tőle dolgot, és most biztos azt hiszi hogy valami, pedig nem is.
Aztán visszamentem a pufokhoz és fetrengtem rajtuk, meg unoztunk, meg ilyen teaházas dolgokat csináltunk, ami tökre klassz volt.
Aztán mentem haza felé, és olyan kellemes lengte körül a Várost, ahogy mentek fel alá az emberek, és ilyen nyár esti hangulat volt picit.

Csendesül

Csendben ülök a monitor előtt, és nézem élőben ahogy perpill. az Illérit adja elő az A38-on a Kispál és a Borz.

"nem látok a hóeséstől,
de hallom a gyerekek hangját"

Valamit akartam még mondani, de nem tudom mit.

Napkirály

A Napkirály szól.

A Beatles-től, én meg állok itt szinte hisztérikusan kacagva,
Hogy egyszer talán odamegyek hozzád, és az arcodba
Üvöltök, jó hangosan, úgy hogy elsírod magad,
És csak bámulom azt a hülye fejedet, majd ott hagylak.
Cigire gyújtok, és ezt a dalt dúdolom.
Felszedek valami csajt a zöldpardon poros sikátorában, és
Megdugom, megdugom.

Miféle átkozott fizika törvényeit vallod
Saját magad vallásának?
Miféle szerencsétlen vagy te, hogy
Hagyod széjjel baszatni magad
Az időtlen koldusok által, kik bűzlenek
Alkoholtól, és marihuánától.
Izzadt, tar kopasz fejjel nehezednek elhasznált testedre,
Löttyedt melledet nyalják, szívják be
Magukhoz.

Én csak mosolygok, és semmi sincs
Ami úgy igazán kizökkentene ebből.
Nyugodt és laza vagyok, cigire gyújtok, és sört kérek a pultnál.
Ringó seggű kacér lányokat lesek, kik sosem
Lesznek az enyémek, és én csak állok ott, görcsös merevedéssel,
és képzeletben mind megdugom, mint ahogy oly sokszor téged is.
És mindig hagyod magad, és mindig élvezed, és mindig többet akarsz,
Én meg undorodom tőled, de megteszem, mert annyira gyűlöllek,
Hogy az már a szín tiszta szerelem.

Semmi

Nem történnek rendkívüli és formabontó, esetleg a világomat a sarkából kimozdító dolgok. A lassú és csendes egyhangúság hullámain ringok, szűkös kis lélekvesztőmben, valami kis szigetet keresve a partot éréshez, de helyette csak éles zátonyok merednek a zavaros színű hullámok közül.

A távolból egy rég nem látott szirén éneke kísért, és talán felé úszok, mert annyira nincsen más; és vele legalább jó, még ha csupán illúzió is a pillanat.

Az is elég most.
Csak legyen valami…

Széltoló

A Tavasz betette a lábát az ablakon, illatot és színeket hozva tarkára batikolt batyuban.
Szerelmet nem hozott, csak futó vággyal telt kósza gyönyört, néhány magával ragadó kócos kis pillanatot, de elég volt hogy életet leheljen belém, hogy érezzem pezsegni kihűlt vérem cseppjeit, hogy arcom mosolyt sugározzon, szemeim valami élettel teli vidámságot.
Bárányfelhőkbe kapaszkodom, onnan leslek benneteket, pici, apró hangyácskák, sütetem a hasam, és szeleket tolok magam előtt, mert ahhoz tartja kedvem, almát eszek, és a csutkát a messzibe hajítom, hogy sok-sok évvel később egy almafa nőjön ott, amire majd gyerekek másznak kacagva, és szerelmesek ölelkeznek árnyékában.
Egyszer elmegyek oda, ha öreg leszek, leheveredek a lombja alá, pipára gyújtok, és örök álomba szenderülök mosolyogva, szelíden.
Miközben susogva mondanak hálát a levelek, és vidáman siklanak tovább a bárányfelhők.

Tavasz köszöntő

Tegnap találkoztam a zabolátlan kis hippi lánnyal, és sétáltunk egyet a Tavaszban, amíg a Pótkulcs ki nem nyitott, közben majdnem eltévedtünk, de cserében láttunk furcsa arcokat a házak falain. Sört kértünk a kicsit szétesett csapos fiútól, és beszélgettünk egy nagyot, aztán arra lettünk figyelmesek, hogy az eddig üres hely megtelt nyüzsgő emberekkel.
Ittunk még, és eső illatot hozott a szél, majd a könnyed szemerkélésben kerestünk biliárdozásra alkalmas helyet, amit szerencsére nem nagyon találtunk, mert az nem az én asztalom.
Spontánul áthívtam hozzánk borozni, és Emil Rulezt hallgatni, mert szóba került, és egy kis kellemetlenség után a mécses világította szobában, boroskóláztunk, ő halkan énekelte a dalokat, és közben vidáman csillogtak a szemei.
Aztán a változatosság kedvéért, meg hogy fel rázzon picit minket a melankolikus bóbiskolásból Black Sabbathot kért tőlem, és az nagyon jó volt, mert én még nem ismertem eddig olyan lányt, aki szereti ezt a zenét.
Lassan fogyott a bor, mialatt beszélgettünk, aztán a Manu Chao hallgatása közben puszikat adtam az arcára, amiből szenvedélyes csókolózás lett és hagytuk, hogy vigyen minket a hátán, hirtelen életre kelt vágyaink.
Később átmentünk a másik szobába cigizni, és ő halkan Jim Morrison verset olvasott fel nekem, majd melegszendvicset csináltam, és egymáshoz bújva álomba szenderültünk.
Reggel picit kábák és fáradtak voltunk, de a napsütés életet lehelt belénk, és a villamoson zötyögve figyeltem, ahogy hippi lányosan mosolyogva szívja magába a jó időt, aztán a Móriczon búcsút intettünk egymásnak, és a hajamba kapott a szél.

Itt hagyta az illatát…

Dióhéjban

A pénteki napot most inkább csak egy pici dióhéjba raknám, pedig többet érdemelne, de az most nem sikerülne, azt hiszem.
A lányokkal a Kazinczyba voltunk a koncert előtt, Dzsófitól kaptam szülinapomra csokornyakkendőt és marcipán gombát, aminek nagyon örültem, és picit meg is illetődtem ettől, mert az ajándék, egy ilyen koncert közben elejtett félmondatból született.
Előtte meg a Lucával beszélgettünk egy kellemeset.
Aztán a Gödörbe mentünk, és akkor ott ment a Colorstar, Másfél meg a Korai Öröm, de valahogy nem ragadott magával a zene, mert nem igazán volt bulis hangulatom.
A Gina rakott tea filtert a sörébe, közben a Réka meg a Ráhel vadul táncoltak.
Aztán vége lett mindenek, és mi a Dzsófival húztuk ki hajnalig, és jó volt vele beszélgetni, meg hülyülni, mert azt hiszem egyedül nagyon rossz lett volna akkor.
Aztán valahogy haza keveredtem, és nagyon fáradt voltam.

Menthetetlen

Nem bírok magammal, és izgulok, hogy megint túlcsordulok illetve, hogy túl reagálom a dolgokat, hogy színes fátylat terítek rá, és valami tündöklő ragyogású misztikummá emelem, nem szabad, nem szabad, próbálok uralkodni magamon, de nem megy.
Szerelmes hippi dalokat hallgatok, és ábrándokba merülök, és ezt nem bírom már, mert eddig sosem volt az amit szeretnék, és mi van, ha most sem az lesz, és mi van ha nem lesz semmi a színes fátyol mögött amit rá raktam, semmi, semmi, és ettől félek, de nem bírok józanul gondolkodni, mert szerelmes hippi dalokat hallgatok, és színes fátyolt szövök, hogy rá adhassam.

Menthetetlen vagyok.

Szóbeszéd

Tegnap a buszon találkoztam volt-osztálytárs lánnyal, aki közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint aki most jött az elvonóról, meg hogy hasonlítok a Csernusra, és azt is megosztotta velem, hogy az a pletyka terjed rólam, hogy befordultam, mert szakított velem a barátnőm :)
Pedig tök jól vagyok, és ezt mondtam is neki, de nem nagyon hitte el, és adott csokit.
És legutoljára az Anna szakított velem, ami nem ma volt, és attól meg nem is fordultam be annyira.
Szóval legközelebb valószínűleg azzal fogok találkozni, hogy heroinista vagyok.

Nőnap

Boldog nőnapot minden lány olvasómnak, meg aki még úgyérzi!

Nem számít

Kezd irritálni a fekete szín.
Itt a blogomban, mert a kabátomon kívül nem is hordok fekete ruhát, ez inkább pár éve volt jellemző, de aztán jött Delírium kisasszony és lecserélte a ruhatáram, megnövesztette a hajam és a szakállam.
Persze lehet hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, de én valahogy ezt érzem.
Mindegy, mert nem erről akartam írni.
Arról, hogy kezdem unni a fekete színt, a gyertya ott oldalt tetszik, de a fekete nem. Ha valami hatalmas sablon-mágus lennék, narancssárga, barna, és zöld lenne az egész, és a gyertya helyett egy színes gyík sütkérezne ott oldalt.
Nem vagyok sablon-mágus. Így marad szerintem.
Vagy majd meglátom.
Végül is lényegtelen, csak jobban szeretném, ha ez kifejezne engem, valamennyire.
Na majd egyszer.
Ma, ahogy mentem a Gödör felé, narancsszínű jegyet venni, és beljebb csúsztam a kabátba, hogy ne fagyjak halálra, rám tört ez a fűben fetrengős, dejó lenne már, ha nyár lenne, vagy minimum tavasz érzés, és igazából még rosszabb lett a kedvem, ahogy a szürke házak között kanyarogtam a villamossal, befordult az egész város, és azt hiszem múlt héten volt az amikor kemény egy napig tavasz szerű volt, sütött a nap is, és komolyan mondom hogy vidámabbak voltak az emberek, jó volt őket nézni.
Ma nem volt jó, mert fáradtak, mogorvák, és valahogy halottnak tűntek, mint akiket csak valami láthatatlan kéz taszigál a céljaik felé.

Most hogy a Something In The Air szól, (az a szám, amit a buszon énekeltek, miután elbúcsúztak tőlük a fiatalok, és csókot dobott feléjük a zöld inges hippi lány) egész jó kedvem van, nem olyan vigyorgós, inkább olyan lágyan mosolygós.
Nem tudom hogy rendeződnek-e a dolgok körülöttem, de valahogy most nem számít.

Szülinap

Tegnap felköszöntöttek Anyukámmal, mert neki tegnap, nekem meg ma van a szülinapom, volt torta, idióta zenélő gyertyával, meg volt nagyon kedvenc film bővített változata dvd-n, aminek nagyon örültem, mert imádom, és az roppantul jó érzés, hogy ha a kedvenc filmét nézi az ember több mint félórával hosszabb időben.
Ja, a Majdnem Híresről van szó, ami tényleg nagyon jó, az egész hangulata, ahogy átjön, meg a zene, meg a lányok, meg minden.

Húúú.

Aztán ma még megleptem magam egy Narancssárga jeggyel is, hogy jó legyen még hétvégén is.

Óvatos

Üres a ház.
Óvatosan pislogok kifelé a nagyvilágra, picit kábán, és fáradtan lesem, ahogy peregnek a pillanatok, élvezem a zúgó csendet, és a másnaposság lecsillapodott állapotát.
Előre mozdulok, hogy lássam mennyire éber az árnyékom, de ő sosem alszik, vagy csak én nem láttam.
Jól esett a tegnap este; így utólag belegondolva, azt hiszem ezek a cigaretta füstbe, és borba fojtott hétvégék adnak energiát, egy pici kis löketet a hétköznapokhoz.

„Ne légy finnyás, együnk sötét
Keressünk a Marson közértet”

Cellux Szimfónia

Dzsófival léptem az A38 fedélzetére, hogy megnézzük a Cellux Szimfónia lemezbemutatót, akkor még elég kevesen voltak, boroskólát ittunk, és az Ez a Divat zenéjére bólogattunk picit. Közben meg figyelmes tanítványként itta a szavaim. Hirtelen tömeg lett, és előre nyomakodtunk, hogy azért ne maradjunk ki a jóból, belebotlottunk a Csabiba, akivel beszélgettünk picit, jó régen nem láttam már.
Aztán színpadra lépett az Amorf Ördögök, a Szerenád Kommandóval kiegészülve, és elkezdődött ez a Kacatpop koncert.
A levegőben lehetett érezni már, hogy ez baromi jó lesz.
És így is történt.
Lehetett látni a zenekaron, hogy élvezettel csinálják, és tökéletesen egy hullámhosszon voltak a közönséggel.
A színpadon vendégeskedett a Bori, aki szebb volt, mint valaha, és a Janó a Tritonból.
Mi közben ugrabugráltunk a Dzsófival, sőt, néha táncoltunk is, és arra a megállapodásra jutottunk, hogy aranyosak vagyunk.
Aztán nagy sokára vége lett a koncertnek, és picit fáradt lábakkal búcsút intettem Dzsófinak, és utána sört szereztem és figyeltem a Dj. Suhaid zenéjére táncoló fiatalokat.
A zene olyan volt mintha valami lomtalanítás során gyűjtötték volna össze, innen-onnan kis darabot. Észre vettem a Csabit, úgyhogy hozzá csapódtam, meg örültem az Ismerős srácnak, akinek sosem tudom a nevét, mert mindig félrészegen találkozunk.
Aztán álldogáltunk, és oda rohant hozzám valami baromi jó szőkecsaj, és se szó, se beszéd, összeborzolta a hajam, majd sietve távozott. Én meg csak pislogva néztem, hogy akkor ezt most, miért meg hogy.
Felültünk lábat lóbázni a Csabival a színpadra, és két lány keveredett mellém, és belekapcsolódtam a társalgásukba, ami a reinkarnációról szólt, és azt szeretnék, ha következő életükben, hernyó, esetleg pasik legyenek. Nem értettem az összefüggést, de azért a szebbik lehúzott a színpadról táncolni, és akkor beszélgettünk másról is és kiderült hogy orvostan hallgató. Ha bókoltam neki, akkor csak azt mondta hogy „blablabla” és kacsacsőrt formált az ujjaival de közben nevetett, és ilyenkor csillogtak a szemei. Kiderítettem hogy reál lány, ami azt jelenti, hogy semmi értelme szóvirágok szirmait szórni a fejére, mert az ilyen reál lányoknak tök felesleges.
Elmentünk négyesben csocsózni, és akkor meglepetésemre nyertünk, és minden gólnál megöleltük egymást, meg mosolyogtunk picit. Aztán jöttek profik, és szanaszét vertek minket, de azért sikerült egy becsületbeli gólt lőnünk, úgyhogy annyira nem volt kínos.
Aztán a lányok el, majd picit később a Csabi is, úgyhogy én néztem a színpadon üldögélve a maroknyi táncolók kis csoportját, és néha kortyolgattam a sörömet, meg cigiztem.
Hajnali háromkor kirakták a szűrűnket, úgyhogy elvergődtem az Eteléig, ahol bóbiskoltam picit, egy eső illatú diszkóslány társaságában.

Artemovszk 38

Valami lehetne már.
Akármi, hogy a semmit előre tolja ebben a hóesésben, és nyomot hagyjon maga után arra a kis időre, amíg be nem temetik a hópelyhek.
Megfeszülten állok most, a számat harapdálom, és várom, hogy mint valami vadállat előre lendüljek, és kiélvezhessem azt, ami már régóta jár nekem.
Várakozok.
Várom az estét. Várom a lágy részegség finom zsongását a fejemben, és akkor már van valami, ha az van; és talán meg is elégszek ennyivel, talán nem, de ez lényegtelen, csak legyen valami, ami felráz, mert eltelt egy hét a tánc után, és újból akarom.
Akarom a zsongást, a hangokat, a fényt, meg mindent, ami ezzel jár.
De nem ez számít, inkább csak az intenzitása a dolgoknak, meg egy újabb élmény, amit beragaszthatok a többi közé, mert azt hiszem csak ezek a dolgok tartanak életben, enélkül én már nem lennék, vagy valahol máshol lennék, vagy már nem is tudom.
Tegnap mikor a Hajóhoz mentem, eszembe jutott, hogy ez az egyetlen hely az életemben, ahol állandóan deja vu-m van, mindig ugyanolyan szürkék a hullámok, és mindig olyan magányosan áll a hajó, és ugyanúgy sétáltam fel a fedélzetre, és ugyan ott ült az a beszívott fiú a pénztár fülkében, mint bármikor máskor.
De ez nem zavar.
Megnyugtató, hogy van valami, ami ugyan azt váltja ki belőlem mindig. Csak éppen ez is olyan bennem rekedt dolog, amit nem tudok megfejteni, képtelen vagyok még saját magamban is megfogalmazni, csak valahogy szembe jön velem, ahogy sétálok a duna parton az Artemovszk 38 felé.

Jelentéktelen

Nem nagyon történik semmi jelentőség teljes.
Csak lebegek a hétköznapok felett, figyelve mint egy szellemként a történteket.
Március van, és süt a nap.
F.-en gondolkodtam az egyik nap, hogy mennyire nem tűnik fel a hiánya, mármint három hónapja nem láttam, és nem érzem azt, hogy most akkor valami mélységesen nagy űrt hagyott volna maga után.
Ami mondjuk nem valami hatalmas meglepetés, csak azt hiszem nagyobb hiányérzetet vártam, vagy valami, de nem búsulok a hiány hiánya miatt, mert az elég logikátlan, és buta dolog lenne a részemről.

Ugye?