Sóvárgó Sarjadásod

Sóvárgó sarjadásod dobjainak dallamát hátán hordja különös katarzisoknak távoli tartalmai.
Meghunyászkodva maradandót alkotni, ahogyan szárnyaszegett szellemként járja jászolmély pirkadatának pillanatait.

Kérgesedett kezekkel kapaszkodik beléd, baljós buzgalommal,
valahol végítéletének láthatatlan lüktetésében.

A Felismerés Katakombáiban

Megközelítőleg kerül, torz katakombáihoz.
Spirálisan csavarodva oszlopainak rémsége az obszidián égbolt felé.
Dübörgést vernek vissza a sötéten csillogó moha lepte falak.
Halk kántálás kúszik az évezredes rések között, és rongyokba öltözött hitvány alakok kapják fel fejüket, szemük sárgásan villan a sikátorok, zsákutcák macskaköves útvesztőiben.
Nehéz tömjén hömpölyögve gomolyog az utcák fölött.
Settenkedő árnyak neszezése a titkoktól súlyos csendben.
Lábai előtt meg a Verem tátongott, mely bejárat volt az ezerszintű
Tömlöc Városok Vészjósló Világában…

Észrevétlenül

Ismeretlenségét könnyedén vette magához, és árnyéka mint valami gólem követte őt. Eltékozoltságán merengett salétrom ízű révületének parázsló homályában.
Távoliak voltak tőle az emberek, mint az emlékek amiket dédelgetve édesgetett magához, és léptei ritmusa valamiféle mantrát kísérő dallamnak érzékelte, így hát szavakat mormogott a Város tornyainak végtelenbe vesző magasságai felé.

Az időkön és tereken túli űrben kavargó rianások futottak egymásnak, miközben jelentéktelenné satnyult létezése.
Üstökösök süvítettek el fényévekre távol,
Észrevétlenül…

Lassú Lüktetés

Lassú örvény ami babonázva szül hullámokat
És különös derengését csak úgy egyszerűen szólítja magához,
valami távoli tarkaságban, ami végül a semmié lesz, és befészkeli magát meztelenül a zörgő avarba didergő kavicsok közé, melyet a folyó köpött ki magából, és gyíkok futnak a napnyugta felé, hogy utolérjék az elvesző sugarak forróságának ígéretét.

Keleten egy új király fogan. Morfium mámoros az éj a sikátorok mélyén.
Kegyelemért csaholnak kóborló vadak, és néhol a házak málatag falai már-már megrepednek. Lágy ambientet sodor magával a hajnal, és nyirkosságot hoz vasrácsokon, meg tétova csillogást csihol magának bizonyosságot téve talán tékozló hasztalanságának.

Ujjaimat végül vizedbe mártom.