Nosztalgikus

Néha ha különböző dolgok összekeverednek (szagok, hangok, képek) akkor beugrik valami emlék, és tegnap a Kiss Erzsi Zene+füstölő+mécsesfény valami nosztalgia hullámot indított el bennem a tavalyi Szigettel kapcsolatban, és volt ilyen nagy vissza vágyódás, pedig programilag ez volt a leggyengébb szigetem, de valahogy emlékezetes maradt, Delírium ide vagy oda, bár ebben gondolom a Gombasipkás Lánynak is sok köze van, meg a Dombon rohangászó meztelen Hippi Lánynak is.
De igazából elég rosszul voltam lelkileg, hiszen akkor még erősen benne voltam ebbe a H.-s dologban, és arra ment ki az egész, hogy hogyan üssem szét magam teljesen, ami mondjuk nem sikerült radikálisan, és nem gátolt meg abban, hogy fel fedezem magamnak a Kimnovákot, a Szilvásy Gipsy Folk Band-et, a Lajkó Félixet meg persze a Láva kövön sütött hot dogot, hogy már a csempészett házi pálinkáról már ne is beszéljek.
Végül is mindegy, szóval volt ilyen nagy távolba révedős, nosztalgikus merengésem, hogy ezek a szarságok ellenére is milyen jó volt.
Szóval csak ezt szerettem volna mondani.

Mozdulatlan vándorlás

Sötéten kavarog az ég, néha előbukkan egy-egy kósza csillag.
Elveszetten állok ez alatt a hatalmas fekete kupola alatt, mint valami ősi, végtelen Isten tiszteletére emelt katedrális csarnokában.

Nem érzem az áhítatot.

Nem érzem, hogy tiszteletet kéne bárminek is adnom, de azért fejet hajtok, nincs erőm lázadni az ősi törvények ellen, fekete kabátba bújt átkozott, sápadt ujjaim közt cigaretta parázs, füstkígyók hódolnak a végtelennek.

Sejtelemben úsznak a háztetők, puha sötét lepedőt dob rájuk az Éjjel.
Fogd meg a sarkánál, és egy hirtelen mozdulattal rántsd le róluk.

Változhat valami?
Lehetséges ez?

Nem tudom.
Talán nem is számít.

Hagyom, hogy a gondolataimat a zene vigye messzire.
Csukott szemmel utazok.
Mozdulatlan.

Nincs cél, nincs útirány.
Csak az élmény létezik, mi a pillanatokban lapul meg elrejtve a fagyott föld rései között.

Mit veszthet az, akinek semmije sincsen?

Közhírré tétetik

aki a kinyilatkoztatás útján várja a megvilágosodást
az nem jut el a mennyországba
az igazság csarnokában minden oszlop csak hajlékony nyírfa
a teremtő csak erő és akarat mely teremteni képes
a lehullott falevéllel egy új korszak lép ismét életbe

(Kenderesi Gabi dalszövege)

Pusztító Angyalok

A hegytetőt
köd rejti el – az álomnak
még nincs vége.

Neonfények, kínai éttermek
mögött –
árnyak a lányok.
/Jack Kerouac: Pusztító Angyalok/

Sulis post

Eléggé könnyen kilehet zökkenteni engem mostanában, főleg ha valami szokatlan, nem mindennapi dolog történik.
Ez volt ma is, amikor a földrajztanár elém rakta a félévi beszámoló dolgozatomat, amiről aznap tudtam meg hogy írunk, és kb. annyi időm volt a felkészülésre hogy kétszer átfussam azt a 3oldalas vázlatomat az elmúlt félévről.

Ötös lett.
Egyedül az osztályból.

Nagyon durva volt.
Mert ilyenhez nem vagyok hozzá szokva, és csak bámultam magam elé, enyhén vérvörös szemekkel.
Durva flash lehetett azoknak is, akik készültek rá, és csak hármast vagy négyest kaptak.
Bejön egy srác kb. kéthetente egyszer, nulla hozzáállással, és akkor ez van.

Szar ügy.

Jár az osztályomba egy igazán aranyos lány, értelmes is meg minden. Lehet hogy többször kéne bejárnom.

Hm-hm.

Denevér Föld

„Valahol Barstow környékén, a sivatag szélén voltunk, amikor az anyag dolgozni kezdett. Emlékszem, ilyesmiket mondtam: - Kicsit könnyű a fejem, lehet, hogy neked kéne vezetni... Aztán hirtelen borzalmas bönbölés hallatszott mindenfelől, és az ég megtelt gigantikus denevérszerűségekkel, mind a kocsi körül sivalkodtak, csapdostak, mi meg lepadlóztuk a verdát, és lehúzott tetővel százhatvannal repesztettünk Las Vegas felé. Valaki sikoltozott: - Szentséges Krisztusom! Mik ezek az átkozott állatok? Aztán csend lett megint. Az ügyvédem levette az ingét, és sörrel öntözte a testét, hogy elősegítse a pigmentációt.

...

A sportszerkesztők ezenkívül 300 $-t adtak, a zömét már el is költöttük különlegesen veszélyes kábítószerekre. A csomagtartó olyan volt, mint egy mozgó rendőrségi narkólabor. Volt két zacskó füvünk, hetvenöt pirula meszkalin, öt bélyeg magas hatásfokú LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, ezenkívül a szivárvány minden színében játszó élénkítők, nyugtatók, sikítattok és nevettetők teljes galaxisa… meg még vagy negyed gallon tequila, ugyanennyi rum, egy rekesz Budweiser, fél liter tömény éter és két tucat amyl.”

A szokás hatalma

Cigi parázslik a félhomályban, a Fiú valami eszelős tekintettel mered a monitorra, arcán kékes jelek izzanak, dübörög a qotsa, marihuána szag, füstölő, cigi füst, belevigyorog a kamerába, barna zakóban feszít, kezében könyv, félhangosan olvas, megbicsakló hangon, aztán csak a zenére figyel, elveszik benne, minden vörösnek tűnik, érzi a homokszemeket, látja kavarogni a forró, száraz szélben.
A Fiú körül megremegnek a dolgok, rámered az árnyakra.
Táncot járnak a falon.
Aztán, mint valami eszelős látomás, elkezdődik valami mértéktelenül szétesős dolog, „vagy talán véget ér” – gondolja,
aztán serceg a rádió, valami prédikátor beszél, aztán csak a statikus zörejek, mint valami elveszett generáció félre sikerült himnusza.
„sört kéne inni” – mondja,
de nem csinál semmit, cigaretta csonk füstöl bágyadt egyhangúsággal, ebben a hűvös szobában, marihuána meg füstölő szagban.

Valamikor tegnap este.

Apróhirdetés

Véletlenül kettőt rendeltem Hunter S. Thompson, Félelem és Reszketés Las Vegasban című könyvéből, és az egyiket szívesen eladom, rendes, eredeti áron (1980Ft).
A minősége kifogástalan, mivel vadiúj, és groteszk illusztrációktól hemzseg.
A könyv ritkaság, én csak évekkel ezelőtt találkoztam vele a könyvesboltokban

A tartalom, aki esetleg nem látta a filmet:

"Őrült utazás az Amerikai Álom fellegvárában. Ha teli a fej meszkalinnal, csak lövöd a bakot sorra. Bármit teszel, ami jónak tűnik. Vegasban annyi született hülye hemzseg, hogy a drog csak a zsarukat és a heroinszindikátust érdekli. A pszichedelikus szereknek nincs különösebb jelentősége egy olyan városban, ahol bármikor besétálsz egy kaszinóba, és ott éppen egy gorillát feszítenek keresztre, méghozzá villogó neonkeresztre, amely hirtelen ringlispillé változik, és a dúvadat szédült körökben pörgeti a tömegesen fogadó szerencsejátékosok feje fölött."

Szóval akit érdekel, az jelezze itt, vagy a fenti mail címen.

Party in my bones

Klasszul be vagyok tompulva, nemrég értem haza Quimbyről, és haza hozott a Rita akivel sosem szoktam össze futni koncerten, csak utána, vagy valami.
Előtte voltunk a Bázisban, Lucával meg a Hibussal, és zártkörű volt meg minden, de bebújtunk, aztán ittunk retró ízű sört meg voltak ott helyes csajok mint a múltkor, az egyik tökre megfogott, meg minden, valami Laura vagy valami, és ittunk még boros kólát meg cigiztem meg volt kép valami srácról meg csajokkal, ahogy keféltek meg minden, és kutatni kellett a festményben a lányok után de meglettek, aztán volt valami para, hogy izé, de nem volt gáz, és elhúztunk az A38-ra, előtte meg ettem pizzát, ami forró volt, de klassz, és asszem ez mentett meg a széthullástól, a Hibust meghívta valami arc, vagyis fizette az italunkat, meg ott mászkáltunk, és kezdődött a Quimby, és eltűntek a lányok, én meg ittam vbk-t, és láttam a Lovasit, meg a Miksát akinek helyes barátnője volt, meg minden, és előtte láttam a Psotit, aki klasszul nézett ki, és összefutottam a Ritával meg a barátnőjével, aki jól nézett ki (szőke meg minden) aztán jött a Pol és hozott nagy boros kólát, meg minden, és dumáltunk a VHK-ról, a Cantaráról, meg a Világfáról, és még a zenekarról amiben dobol (Plafon vagy valami), aztán kezdtem berúgni, és közben játszott a Quimby, klasszul, meg mellettem volt a Batyus Lány, és végül is klafa volt az egész, jobb mint a Gödörben, jött hozzánk valami csaj, akit asszem a Szigeten láttam, és a feje búbjához tettem az ujjam és forgott, meg ő is, meg asszem a Pol énekelt vagy valami, aztán vége volt, elnyomtam a cigit, suhantunk Ritával meg a barátnőjével az esőben, és kértem hogy rakja be a „Baby shot me down-t”, vagy mit (tudod a Kill Bill-ből).
Szakadt az eső, és cigiztünk meg dumáltunk az Animáról, aztán kiszálltam, és belehugyoztam az árokba, mert klassz volt, és otthon csináltam pirítóst, és most a Jefferson Airplane szól, meg minden, nagyon klassz, és még részeg vagyok picit, és lényegében jól érzem magam.

White Rabbit

Valami félhomályban ülök a szanaszét bombázott nappali közepén, egy Láma beszél a tv-ben arról hogy az LSD és a meditáció között az a különbség, hogy mikor drogot használsz, olyan mintha pénzel fűtenél, és mikor meditálsz, akkor meg a pénzből veszel tüzelő anyagot és azzal. Harminc évébe telt, amíg eljutott erre a szintre, hogy olyan állapotba került mintha szert használna.

Sok az a harminc év asszem.

Ettem egy banánt, meg szívtam cigit, és most a Jefferson Airplane szól ami klassz.
Van valami meghatározhatatlanul magával ragadó a White Rabbitben. Ahogy előre tőr az agyadban, és egyszerűen magával visz.

Valahova.

Elkezdtem járni suliba, meg minden, igazából elég durva szembesülni a külvilággal, nemtom hány hét Delíriumban töltött idő után.
Ültem a padban, hallgattam miről beszélnek az emberek, láttam a résnyire kitárt kapukat amiken beférkőzhetek közéjük pár mondattal.

Nem volt hozzá kedvem.

Sötét zölden hullámzott a duna mellettem, ahogy az A38 felé sétáltam, és volt ilyen kiégett, mindenen túli hangulata a világnak, mint valami szörnyű biológiai fegyver bevetése után, aztán bementem és vettem jegyet a koncertre.

A Vonzás Szabályait olvasom, ami még ennyi alkalom után is maga alá temet, de szeretem ezt a cinikus, kiégett hangulatot, amit felveszek magamra az olvasása közben.

A villamoson láttam egy szőke lányt, színes kesztyűbe bújtatott kezében az 1984-el. Szerettem volna beszélgetni vele, de nem mentem oda hozzá, meg semmi ilyesmi, asszem elég hülyén nézett volna ki, hogy oda megyek hozzá azzal hogy: „Bocs lenne kedved beszélgetni?”

Bár lehet hogy nem is.
Nem tudom.

A napokban elkezdtem rákattanni a Rémemberre, ami nagyon jó, és tök béna hogy itthon alig ismerik őket.

Inkább szomorú.

Hajnali világmegfejtő hangulatom van, bár hajnalban sosem szoktam világot fejteni mert vagy alszom, vagy részeg/fáradt vagyok.
Csak azt hiszem volt egyszer ilyesmi, mikor a Bedugatlant hallgattam az Est FM-en, és kb. ötkor lett vége, és nem voltam álmos, és jó volt cigizve bámulni a napfelkeltét.

Mostanában nincsenek emlékezetes pillanatok az életemben.
Azt hiszem a legutóbbi az volt mikor láttam a Sziget utolsó napján a meztelen hippi lányt reggel, félig meddig még betépve, ahogy szaladt nevetve a dombon.

Gyönyörű volt.
Mindig emlékezni fogok rá.

Súlycsoport

Napfény ömlik be a szobába, tisztára mossa a poros bútorokat, a sötétség megremeg, majd elenyészik, hogy este visszatérjen újult erőre kapva. Körforgás, amin azt hiszem senki sem tud változtatni, vagy hát elég nehezen azt hiszem.
Hátamat a falnak döntve köhögöm ki magamból a tegnapi fergeteg maradványait, álom és vágy szilánkok hullnak csörömpölve a padlóra, hogy elnyelje őket végleg az enyészet.
Cigit dugok a számba és ráhangolom magamat a bennem lebegő füstre, kifordulok magamból, vagy befordulok magamba, végül is majdnem ugyan az.
Asszem.
Letargikus zene kelti életre a képeket a falon, valahol kutyák csaholnak a kertek alatt.
Szellem város.
Vagy én vagyok az, „fekete hús-vér kísértet”
Rég elfeledett emlékeim szemét dombján. Ózon illatú felhők alatt, arra felé ahol már látni a Világvégét, egy fotelben fogom végig nézni popcornal a kézben, meg egy extra nagy kólával.
Gondolom.
A szétesés művészei karavánokba verődnek, hogy megmutassák ketrecbe zárt önmagukat, jegyet váltasz, és szörnyülködve bámulod, és örülsz hogy te mennyire kibaszottul kiegyensúlyozott vagy.

Büszke leszel rá.
Komolyan.

Valami néha megremeg, elmosódnak a tárgyak, látszani engedi a valóság önmagát, és nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel, mint Andy Warhol aki kapott egy telefont, amivel felhívhatja Istent, de nem teszi meg mondván: „Mit is kérdezhetnék tőle?”
Igaza van.
Mi a francot kérdezhetnék Istentől?

Nem vagyunk egy súlycsoportban.

Szimpla délután

Pont felszállt a csinos hippi lány a buszra, mikor Hibussal találkoztam a Blahán.
Aztán kisebb tanakodás után a Szimpla felé mentünk csöpögő esőben: az a fajta nyirkos, nyálkás idő volt, amit szívből utálok, de a náthámat meg a kinti nyomasztó világot feledtette a forralt bor, meg a piros süppedős retro fotelek.
Cigaretta füstbe burkolóztunk, figyelve a le-föl sétáló embereket, és volt valami kellemesen nemtörődöm nyugodtság ebben a délutánba, és szívesen tölteném ezeket az órákat minden nap az ehhez hasonló helyeken, de félek hogy a Pesten való teljes szocializálódásom még várat magára.
Aztán tömegnyomorban búcsúztunk el a 6-os villamoson, és fázva indultam haza felé, nyugtalan gondolatok árnyékában.

Ködös

Valami miatt, ha a Dead Can Dance zenéjét hallgatom valamilyen mély hangulat vesz erőt rajtam, és próbálom megfejteni a világot.
Legalább is a sajátomat.
Igazából nem is önmagamat keresem, mert azt kb. már megtaláltam valamelyest, inkább egy olyan környezetet próbálok találni, amibe beilleszthetem magam, és ahol igazából, teljes mértékben ÉN lehetek.
Mert önmagunkat felesleges keresni, hiszen ott van bennünk. Persze csinálhatunk ránk nem jellemző dolgokat, de ezeknek a kudarcai vagy sikerei még jobban megerősítik saját magunkat abban, hogy ezek is mi vagyunk.

Most ebben a pillanatban, még nem találtam olyan környeztet, ahol saját magam lehetnék teljes mértékben, viszont van néhány ember és néhány hely, ahol az tudok lenni.
Bár az igazat megvallva ezeknek a számát kevésnek tartom.

Nem akarok semmi után hajtó vadászatot indítani, nem akarok misztikus álmok után futni, azzal a tudattal, hogy valamikor biztos megtalálom amit/akit keresek, egyszerűen csak ki akarom iktatni, illetve lecserélni a negatív elemeket az életemből valami sokkal pozitívabbra.
De azzal is elégedett lennék, ha csupán csak a negatív dolgok tűnnének el mellőlem.

A világomból.

Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, szeretnék hinni már végre valamiben esetleg saját magamban, de még képtelen vagyok rá, és igazából nem is tudom, hogy ez miként lehetséges, és minek kell ehhez történnie.

Furának és valószínűtlennek találtam a létezésem ma délután enyhe láztól leverve, és az odakint terpeszkedő köd is valahogy igazolta ezt a gondolatom.
Mintha ebben a ködben élnék régóta, és egy ablakból figyelném az elmosódott külvilágvilág kontúrjait.

Mostanában álomtalanul álmodom.
Csak kábán meredek magam elé az ágyban ülve.

Mintha picit halványodna a világ.
Vagy én magam.

De hiszek abban, hogy minden rendben lesz.

Noir lovag

„Ha mesét mondanék, arról szólna, hogyan indultam lovagként harcba magányom sárkánya ellen. Hogy hosszú utam során távoli vidékekre vetődtem, és hogy ideig-óráig várkastélyokban szálltam meg, ahol szépséges hercegnők, kacér grófkisasszonyok, vagy épp ócska kis cselédek bíztak meg különféle küldetésekkel: zálogul mindegyikőjük egy-egy ruhadarabot aggatott rám, és végül hatalmas fétisgömbbé duzzadtam, így nyargaltam az egyre különösebbé váló tájakon.
És arról szólna a történet, hogy amikor megleltem a sárkányt egy hatalmas mocsár partján, rémülten láttam, hogy ez már nem az a fenevad, aki ellen hadba indultam. Mert a metszetekről jól ismert bestia helyett soklábú, rettentő ősdaganat tornyosult akkor előttem: magányom mesebeli szörnyetege nem egyéb volt, mint a vándorút során megismert női arcok, testrészek, mozdulatok, hangok és illatok óriási, burjánzó gumója, mely egyszerre tárta ki ezer száját, szemét és ágyékát, hogy elnyeljen és elemésszen.
Erről szólna a lovagregény.”
/Beregi Tamás: Egyetleneim/

Élni akarok!

Kevesebb mint két hét telt el a Lány óta, és igazából nekem sokkal több időnek tűnik.
Nagyon hirtelen jött ez az egész, és nagyon hirtelen vége szakadt, igazából feldolgozni sem tudtam a történteket, és ez hiányzik most, hogy pörögjenek a dolgok, az szinte mindegy is hogy milyen témában.
Mert jó dolog csak menni-menni és hagyni, hogy történjenek az események, mert ez a langyos állóvízben való egyhelyben csoszogás teljesen kikészít.
Unom, hogy minden kis apró szaron órákig van lehetőségem töprengeni, elemezni, és ez szerintem kurva rossz, hogy rágod magad napokig azon, hogy miért bámult meg majd miért kért tüzet tőled azaz észvesztően Széplány a buszmegállóban.

Nem akarok töprengeni!
Nem akarok elemezni!

Élni akarok!

Zsilip

Azt hiszem beteg vagyok, és valami miatt Starsailor-t hallgatok ami mindig lehangol.
De egyébként kellemes.

Nem történik semmi sem.

Mintha valami zsilipben állnék, arra várva, hogy sziszegve kinyíljon az ajtó és kiléphessek ebből az üresen színtelen steril világból.
Nem tudom mit kéne csinálni, de szeretném felpörgetni, kiszínezni magam körül a dolgokat, bárhogy történjen is.
Ennél az üresen kongó napoknál még az önpusztítás is jobb, van abban valami rejtett szépség, ahogy leépíted magad, és elvesznek magad mögött a tegnapok.
Már-már Művészet.
Ahogy a valóság meg-megremeg, és lassan darabjaira hullik.
S.-éknél belekóstoltam milyen, még szilveszterkor, kb. magunkhoz tértünk, és aztán egyből jött Delírium. Eléggé megterhelő volt. És ezt csinálták régebben hetekig, megállás nélkül.
Nem tudom, hogy bírnám-e.
Talán hiányzik belőlem a teljes széthullás iránti vágy azt hiszem, hogy ilyesmiben rész vegyek hosszabb ideig.
Nem tudom, most csak gondolkodom.
Faszság az egész, csak valahogy kurvára hiányoznak a színek és az illatok.

Nem tudom mit csináljak.
Világ életemben rühelltem a Januárt és a Februárt.

Rohadjatok meg!

There There

Van valami különösen magával ragadó a Radiohead There There című számában.
Aztán még ott a klip is, ami szintén jó.
Néha teljesen magába szippant egy-egy dal és képes vagyok akár hússzor is egymás után meghallgatni.
Halódik a cd lejátszóm, és ezért kénytelen vagyok kazettákat hallgatni, amiből kevés értékelhető akad.

- Másfél – Angyaltojás
- Radiohead – Kid A
- Noir Desir – Des Visages Des Figures
- Oasis - Heathen Chemistry
- Rajta! A Jelen! - VHK utódzenekarok demói
- The Doors - Best of
Meg néhány Kispál album.

A többi meg ilyen régen hallgatott rock dolog, amihez nincsen kedvem. Eléggé megváltozott az utóbbi időben a zenei ízlésem, aminek örülök nagyon, mert a Kispálon kívül nem nagyon hallgattam most jónak mondható zenét akkoriban.
Kint süt a nap, és pont a szemembe világít, ha leülök az asztalhoz cigizni.
Pár napja fáj néha a torkom, meg lappang valami betegségféle, és igazából rohadtul utálom ezt a félig beteg, félig jól vagyok állapotot.
Azt hiszem, bemegyek ma suliba, kíváncsi vagyok, hogy mennyi a lemaradásom, meg hogy tudom-e pótolni a dolgokat.
Delírium kisasszony mellett nem nagyon volt erre erőm, meg kedvem a tanulásra, de most pl. abszolút nem hiányzik, meg picit meguntam ezt az egészet.

Éji átutazó

a zene hullámzása
a cseréptetõk árnya
a zene hullámzása
süss idegen csillag
a zene hullámzása
süss idegen csillag
virágcsokor arcú
villanydrótok közt
harang nézésû
a zene illata
süss idegen hold
virágcsokor arcú
harang nézésû
a cseréptetõk árnya
süss idegen zene
villanydrótok közt
hullámzó hold alatt
hullámzó hold partján
fürdik a szomjúság
idegen zenében
ázott cseréptetõkben
villanydrótok közt
fürdetik a szomjúságot
árnyak hullámában
süss idegen csillag
a zene hullámzása
a cseréptetõk árnya
csillag
cserép
idegen
/Weöres Sándor: Éji átutazó/

Kockázatos

Mozdulatlanságba bénította a világot az éjszaka; mint sötétben kúszó fekete pikkelyes kígyó félelemtől reszkető áldozatait.
Ott lappang a kertek alatt.
A gyík sütkérezik a lámpáson, mozdulatlan ő is, melengeti magát a mécses fényében.
Valami különös, áhitatos érzés telepszik rám, magam sem tudom miért, füstölő illat kel birokra a szobában lebegő cigaretta füsttel.

Nem tudom melyikük győz.

Szeretem azt hinni, hogy valami különös csodának vagyok szemtanúja ilyenkor, mint a születés vagy a halál pillanatában.
Még egyiket sem láttam.
De néha érzem, hogy megfeszülnek a világok falai, és elhagy minket egy lélek, hogy születhessen egy másik.

Ritkán vesszük észre a pillanatot.
Azt hiszem benne rejlik minden kérdésre a válasz, ha oda figyelünk rá legbelül, és figyelmen kívül hagyjuk a Test érzékszerveit.

Halk dobszó a hangfalakból.
Lágy énekhang.

Amikor a zene és a környezeted összekapaszkodik, ezzel valamilyen mély élményt adva.
A Dead Can Dance hangjai tökéletesen passzolnak ehhez a „mélyérzéshez” ahogy elmerülsz a hangokba, úgy talán önmagadban is.
Meditáció a magam módján, vagy hát igazából nem is tudom.
Az ilyen esték visznek közelebb önmagam megismeréséhez.
Bár még nem látom, hogy ebből mi hasznom származik.

Talán semmi.
Talán csak egy újabb üres este.
Talán csak megváltom a világot.
Legalább is a sajátomat.
Falakat húzok fel, és döntök le.
Megerősítem magamban a dolgokat, vagy éppen gyengítem őket.

Lehet hogy semmi sem történik.
Ülök a gép előtt és írom ezeket a szavakat.
Aztán rágyújtok és alszom.
Lehet semmi sem történt.

Csak képzelem az érzéseket.
A bennem fortyogó dolgokat.
Ahogy felbugyognak bennem új dimenziókat nyitva előttem.

Lehet csak egy képzelet gazdag agyszülemény saját magam hiteleségének az igazolására.
Nagyon bizonytalan dolgok ezek. Mint a jégpáncél a talpunk alatt.
Nem tudni, hogy melyik lépésnél szakad be alattunk.

Kockázatos.
Azt hiszem.

Paracelsus In Excelsis

"Ember nem vagyok, színlelnem miért
Emberi arcot, hordanom testi ruhát?
Ismertem embert, sok embert, de egy
Sem lett oly tömény esszencia, sem
Olyan tiszta elem, mint én magam.
Illan tükörrõl a köd: láthatok.
Nézd! A formák világa elsuhan -
Ziláltság: békénk teremti meg azt
S magunk, alaktalan, emelkedünk -
Rejtélyes éter, ember valaha,
Csaknem szobrok vagyunk, magas talapzatunk
Körül bõ folyam õrülten rohan:
Bennünk van csak a béke eleme."
/Ezra Pound : Paracelsus In Excelsis/

Bázisban

Cirka fél óra késéssel értem a Klinikákhoz, ahol Dzsofi és Dude várt rám.
Ezt a késés dolgot Dzsofi meg is bosszulta rajtam, mert leamortizált mindenféle gótokkal, meg ami ilyenkor szokás.
A Bázisba mentünk, ahol találkoztam Ágival, és nem tudtuk eldönteni, hogy mi ismerjük-e egymást vagy sem, úgyhogy a biztonság kedvéért bemutatkoztunk.
A hely picit még lepukkant, de olcsó meg családias, barátságos az egész.
Ittam 100Ft-ért 2/1-es boroskólát, meg rumoskólát, beszélgettünk, meg ilyesmi dolgokat műveltünk, ami klassz volt, és jó volt megint kiszakadni a szürke falak közül.
Aztán haza felé figyeltem, ahogy a busz ablakára tapad a sötétség, és valahogy kellemes volt a buszon ülni, és csak suhanni bele a semmibe.

Most Makámot hallgatok, ittam egy teát, és valami könyv után nézek, mert a Tarantinós dolgot kiolvastam, ami nem volt rossz, de nem hinném, hogy megvettem volna magamtól, pár érdekességet azért megtudtam.

Útvesztő

A múlt fekete bilincsei már szertefoszlottak csuklómon, piros heget hagyva maguk után a bőrömön.
Talán, hogy valami erősebb és véglegesebb csattanjon rajta.
Szűkölve hátrálok a szabadság elől sötét odúm dohos végébe, túlságosan régóta vagyok idebent.
Magába szív és fogva tart, és talán nem is akarok innen elszökni.
Látom néha a fényt, ami beszűrődik az apró repedéseken, elindulok felé, de megvakít és éget.

Fáj.

Egy templom nyugalmát keresve jöttem ide, de csak egy elhagyatott üresen kongó csarnokra találtam, amit talán még Isten sem látott.
Az ösvények inda módjára tekergőznek a lábam előtt, és bármelyikre ráléphetném, de félek, hogy megint hibázok.

Elpusztulnék egy újabb útvesztő falai között.

Rejtőzködõ Sárkány

Delírium lebegett a szobába, mikor a Tigris és Sárkányt néztem délután, volt valami nyugodtság a filmben, a zene és a képeknek köszönhetően gondolom, újra magába szívott a története ennek a mesének, és gondolom az eredeti mandarin nyelv is sokat hozzá adott ehhez. Fájdalmasan szép volt néhol, és nem is értem, hogy miért csak most néztem meg megint, hiszen évekkel ezelőtt a kedvenc filmemmé lépett elő mikor a moziban láttam, azt hiszem kétszer is.
Előtte a Korai Öröm keltette apró kis hullámain pihentem meg a félhomályos, ópium illatú mécses fényében játszó szobában.

Kultúrhangulat

Sötét volt mikor Lucát vártam a Deák téren, és valami ideges nyugtalanságot éreztem a körülöttem sodródó emberek miatt.
Rossz érzés, mely elmúlt mikor megláttam, és a Gödör felé vettük az irányt, ami „Klub Szünet” miatt zárva volt, és ezért a Puskin mozi kávézójába kötöttünk ki.
Likőrös kakaó meg cigaretta füst mellett, kellemes nyüzsgés-zsongás neszeinek ölelésében valami kávéházi kultúrhangulatban.
Hiányzott már egy élő ember a társaságomban az elmúlt napok árnyékai helyett, valaki olyasféle, aki mellett biztonságban tudhatom magamat legalább néhány röpke órára, hogy aztán feltöltődve vágjak neki az unalom napjainak.

Megint.

Aztán hazatérve egy levél várt, amit mostanság ritkán kapok, legalább is a blogom miatt, amiben az állt hogy:
"Nem tudom eldönteni, hogy beteg vagy, vagy kurvajó?!"
Ezt bóknak veszem.
:)

Nyugodt

Kinézek az ablakon, és a napfény meg a csupaszon halott fák látványa összekeveredik valami különös képpé, mintha az elmúlás nászba lépne az élettel.
A kékes szürke füst lustán tekereg az ujjaim között, és valami kellemes nyugalom telepszik rám, olyan fáradt kielégülés utáni dolog, mint mikor zihálva hanyatlasz le szeretőd karjaiba egy szenvedélyes éjszaka után.

Hagyom, hogy a napfénybe merüljön az arcom, kellemes sanzon zene a háttérben, talán a szerelemről talán az elmúlásról szól a dal.
Tangót járnak a porszemek a fényben, cigaretta füstbe kapaszkodik a nyugodtság.

A pillanatokat szemlélve jövök lassan rá, hogy eltelt egy üresnek tűnő óra, amit akár elvesztegetett időnek is könyvelhetne el valami gyűrött arcú kemény kalapos ember, de nem hinném, hogy ennek az órának a csodás valóságát ugyanígy átélte volna valaki rajtam kívül.

Valami jelentős dolog előtti, talán az utáni belassult állapot, mikor csak magadra koncentrálsz, és hagyod végig futni a fejedben lévő gondolatokat, melyek az össze-vissza kuszaságból, valami rendszerbe állnak össze, és boldogan, majdhogynem elégedetten dőlsz hátra az eredményt illetően.

Unaloműző

Amikor szarrá unom magam, és nincs kedvem se zenét hallgatni, se olvasni (most a Tarantinós könyvet olvasom) akkor elkezdek nagyon durván szörfözni a neten, és általában érdekes dolgokra bukkanok.
Mint pl. most két Trottel számra találtam.
Már szinte hagyomány vagy 3-4éve nálam, hogy mindig megnézem őket a Szigeten, egyrészt mert kurva jók, másrészt meg csak ott látom őket, mert még sosem botlottam évközben koncertjükbe.
És az a fura, hogy több a külföldi néző az aktuális sátorban (Bahia vagy Wan2) mint a hazai (a zenekar egyébként magyar).

Voltam angolon, amin bóbiskoltam, és csodálkoztam rajta odafelé menet, hogy nem fagytam szét, pedig csak egy pulcsi volt a kabátom alatt.

Pedig még messze van a tavasz.
*csak azért sem sóhajt*

Gusztustalan

Ezt a hihetetlen gusztustalan dolgot, amit időjárásnak nevezünk, próbálom a tegnap beszerzett Korai Örömmel enyhíteni, több-kevesebb sikerrel.
Minden elmosódottnak, és mocskosnak tűnik, tökéletesen passzol a mostani helyzethez.
Legszívesebben magamra borítanám a paplant, hogy majd március környékén felébredjek.
Ma elkezdem az évet, ami annyit jelent, hogy bemegyek angolra.
Egyébként nincs semmi.

Úgy hiszem

Valami furcsa, Időkön túli hangulatban.
Arra fele hol a felhők születnek s vesznek bele a semmi tágas halálcsapdáiban. Puhán tartja fejem a sötétség, távoli csillagok Delírium szemei.

Furcsa utazás, elmosódott csillag alakzatok.
Korai Öröm lágy sodrásában, valami magzatszerű állapotban. Odakint hangosan tombol ablakomnál a szél, mintha így próbálna menekülni saját haragja elől.

Kivágódik az ablak, szétrebben a sötétség, majd jobban összehúzódik.
A hazugság bástyái leomlani látszanak, apró kis kövek hullnak a fekete vízben.

Lappang itt valami ősi, mélyről jövő, mit csak mi, beavatottak vagyunk képesek felismerni. A jelenlétét csupán, hisz magunk sem tudjuk mi az. Összecsapnak a Képzelet és a Valóság torony magas hullámai. Köztük állok, nekem feszül gigászi erejük.

Szelíd ábrándjaimat eresztem szélnek, a csillagok fenséges leheletében kapaszkodva, fura szavakat mormolok, cigaretta parázs szemekkel tekint rám a beteljesülés, hullámokon sodródó lélekvesztőben.

Az egyhangú monotonitásban a végtelen szunnyad, nem érdemes ébresztgetni, mint ahogy Isten sem ébred ma fel, úgy hiszem.

Valahol egy csillag robban fel, fényévezredek távolságában.
Valahol egy macska nyal a tejes tálba.

Minden pillanat jelentőség teljes.
Minden pillanat egyenrangú.

Az üres másodpercekből felépül egy teljes élet, hogy az Univerzum mértékével nézve kihunyjon egy szempillantás alatt. Minden maradandó és múlandó egyszerre.
Legalább is én úgy hiszem.

Ösztönszerű

Még szilánkokban hever előttem a valóság, ezért valahogy utópisztikusnak tűnt a Campona steril környezete délelőtt.
Becseréltem a karácsonyi nekem nem tetsző pulcsit, egy klasszabb darabra, és hirtelen felindulásból vettem egy Korai Öröm cd-t.
Az eladólány körmei rágógumi rózsaszínben pompázott, aztán elmosódtak a körvonalak, és a parkolóban találtam magam.
Szürkébe suhantam az autóval, amit egy ismeretlen ember vezetett, fölöttünk sötét felhők tornyosultak vészjóslóan.

Realizálódtak a dolgok.
Lassan.

Apu bezárta a hátam mögött a kaput, begurultunk az udvarba. Volt valami ismeretlen érzés, vagy talán valami meghatározhatatlan dolog ebben az egészben, de igazából nem tudom mi az.

Fekete madarakat képzeltem a fejem fölé, mint nemrég, mikor úgy festettek, mint apró tollpihék.

Valami lappang a tér szövetében bújva, valami sorsfordító.
De nem igazán tudom szavakba önteni.

Ez ilyen ösztönszerű.

Össze-vissza

Most ilyen „nem találom a helyem” állapotban vagyok, rohadtul nincs mondanivalóm, de semmi értelmeset nem tudok kitalálni.
Szóval egésznap csak tengődtem, meg unatkoztam, gondolkodtam, regenerálódtam.
Ez az egész ügy kevésbé viselt meg mint ahogy ezt képzeltem, bár nem ugrálok örömömben, és nem dobálok konfettit a fejem fölé, gondolhatod.
Kíváncsi vagyok erre az évre azért, remélem nem folytatódik ez a szar ami mondjuk kb. nyár óta tart, bár valahogy még nem vagyok benne biztos (a pár nap dolgait nézve) hogy ez véget ért.
Meg a sulis hozzáállásomra is kíváncsi vagyok, meg hogy lesz-e annyi lélekjelenlétem, hogy befejezzem már végre.
Nem akarok ilyen újévi fogadalmakat tenni, mert a körülményeken is múlik a hozzáállásom, de azért jó lenne már egyenesbe jönni, mert mintha kurva görbe és össze-vissza lenne már sok minden elég régóta.

Összeomlás

A szilveszterem jól indult, de aztán elég szar lett.
(finoman szólva)
Átmentünk S.-ékhez és akkor így kellemesen elvoltunk, ittunk, szívtunk, meg így tök családias volt az egész, volt csomó süti, mert rengeteget csinált S. barátnője, meg tök aranyos volt, ahogy nyüzsgött körülöttünk.
Jött valami srác, és elkezdtük nézni a Félelem és Reszketést, aztán a vége felé betoppant a Lány, de így abszolút nem értettem, hogy akkor most ő hogyan, meg miért, de szemmel láthatóan nem miattam jött, mert kb. egy mondatot se váltottunk, meg úgy általában semmibe vett.
Aztán utána meg azt hiszem összejött F.-el, vagy is hát nem láttam semmit, de eléggé az volt az érzésem, meg elég egyértelmű volt hogy mit csinálhatnak, ami persze a Lány szempontjából (annyira) nem gáz vagy valami, és ha 1-2hét múlva történik, akkor nem érdekel, de így hogy kb. 2napja folyamatosan áradozok erről a lányról F.-nek és ezt teszi kb. a szemem előtt, úgy hogy tudja, hogy mennyire fontos volt nekem és ráadásul nem is azért mert összeakar jönni vele vagy valami, szóval elég tahóság, de ez inkább most derüljön ki, mint hogy a barátnőmet dugja majd meg, mert ezek után szerintem simán megtenné.
Aztán ott maradtunk még ébredés után, ahol teljesen szétestem, néztük a Gyűrűk Urát, de a felénél eljöttem, és akkor szívtam otthon is és Radiohead-et, meg Muse-t hallgattam, és átértékeltem a kapcsolataimat, meg kihúztam egy nevet a barátaim képzeletbeli listájáról.

Boldog Újévet Noir!