Mozdul

Másnaposságomat a Cellux-szimfónia hangjai űzték el messzire, lényegében egész nap csak pislogtam ki a fejemből, és még gondolkodni sem jutott eszembe.
Ilyen tipikusan semmilyen hangulatba vagyok, amit azért a pozitív oldalra hajt az Amorf Ördögök új lemezének hallgatása az origon.
Nem nevezném rajongónak magam velük kapcsolatban, viszont ha elkap valamiféle csak erre a zenekara jellemző különös, melankolikus és nyakatekert hangulat, akkor tökéletesen passzol hozzám, mint ahogy most is.
A tegnapi koncerttől meg valami irgalmatlan befordulást vártam, és ehelyett kimozdított valamiből, amiben egy-két hete benne vagyok, gondolom a pozitív élmény löket miatt, vagy nem tudom.

Falshang

Uhh.
Zsong a fejem még picit, és azt hiszem most jött el azaz idő, hogy ünnepéjesen megfogadjam, hogy legközelebb háromféle ital helyet inkább csak egyet iszok.
Deákon találkoztam a Lucával és NemtudomKivel, aztán Ő elment, mi meg a Kazincyba mentünk boroskólázni. Picit feszült, és fura hangulatban voltam, amit valamelyest oldott a Luca.
Voltak ott harsány tini lányok, meg Réka, meg csontbebaszott angol csávók, akik leültek mellénk, és megdicsérték a szakállamat és a zakómat.
El lehet képzelni, hogy ez nekem milyen sokat jelentett :)
Aztán elindultunk becherovkával a kezünkbe a Gödör felé, ami aztán el is fogyott, és ott voltak a Polék meg a H. akinek nem nagyon örültem.
Aztán bementünk, és ott szarakodtunk kicsit valami póló miatt, és akkor leültünk székekre és ittunk, és akkor már nem zavart H. hogy ott van, mert rájöttem hogy kb. hidegen hagy a jelenléte és ennek örömére elkezdtem berúgni, és beszélgettem vele is.
Aztán elkezdett hangosan szólni a BetegPatkányEmber, ami nem tudom hogy jó-e, és azt hiszem nem is mostanában fogom megtudni.
Bementünk előre, és jó volt, mert érdekes módon nem volt tömeg, és most először jött be Quimby koncert a visszatérés óta. Közben H. picit rosszul volt, de aztán azt hiszem oldotta a helyzetet, és vicces volt hogy azt üvöltitek a volt barátnőddel egymás arcába hogy „Ami egyszer volt, újra nem jön el”
Szóval ilyen hangulatba telt el az egész, közben az Askammal is táncoltam, és koncert után ücsörögve beszélgettünk a földön üldögélve. Luca elment, majd az Askam is, úgyhogy megkerestem a Polt, és dumáltam egy összevert arcú raszta sráccal Douglas Adamsről, közben meg sodort cigit szívtunk, ami véletlenül sem az, ami. Közben elviharzott mellettünk a Rossztündér, aki ugye a Lélekdonor, és az Álarcoslány is felfedte előttünk valódi kilétét, és ezzel megdöntötte azt az elméletünket, hogy ő igazából így néz ki.
Mászkáltunk a részeg emberek között, és belezúgtunk a Pultoslányba, akinél szebbet még sosem láttam, és akkor a falnak dőlve sóhajtoztunk picit.
Lassan magamra maradtam, úgyhogy mászkáltam sörrel a kezemben a szétcsúszott arcok között, halk dallamot hallva, láttam Őz Zsoltot aki gitározgatott pár embernek, csak úgy családiasan, és ez tök jó érzés volt, és örültem hogy itt lehetek.
Aztán elhagytam a Gödröt kb. négy felé, és a hányással küszködtem, de nem volt semmi baj, mert a Fertőben vett szendviccsel lecsillapítottam az érzést, és nagy sokára az ágyba zuhantam.

Farsang

Jelmezbe bújik az egyik énünk
Azért, hogy vele ma másként éljünk.
Farsangra kél e házi lényünk,
Ha fél.
Én szépen csendben lehányom magam
A bárban ahányan annyian
Vagyunk még párban, ki boldogan
Alél.
Az én térjen magához
Vissza, ahol önmaga van.
Ronggyá rohadt az öltözékünk,
Kilóg belőle a másik énünk.
Az egyikkel együtt bocs, hogy élünk,
Ha hív magához.
Megjöttem, lassan lehányom magam-
ról a ruhám a nappaliban.
Csúsznék melléd, de vigasztalan
A szív.
Az én miért térjen magához
Vissza, ahol önmaga sincs?
/Quimby: Farsang/

Kérlek szépen

Ma őrült és zabolátlan Rock’n’Roll halált akarok.
Vagy valami ahhoz hasonló dolgot.
Mert életem a „minden mindegy” periódusba csúszott.
Úgyhogy szerintem ma csúnyán összehányok valakit.

Legyél figyelmes és türelmes velem ma este.
Kérlek szépen.

Várakozás

Nevetek

A buszon a engem figyelt a Kalapos lány, akár mint egy ifjú némafilmsztár; volt valami bájosan eszelős a tekintetében, ahogy a kalapja alól fürkészte arcomat.
Mostanában nincs előzmény, és csattanó sincs, csak úgy lebegnek a levegőben a dolgok, szótlanul, némán, akár a véres hús darabok a kampóról.
Valami miatt, mindig a hosszabb kitérő utakat választom, és inkább az alig látható, gazzal teli ösvényeket járom.

Miért?

Mi az, ami letérít egyfolytában a kitaposott útról, miféle erő vezérel egy szemlátomást értelmetlen, és haszontalan célnélküli végkifejlet felé?

Nincsenek válaszok.

Csak a koszos hólé csorog vékony patakokban a talpam alatt, és az ég kavarog baljós szürke színeiben.
Én már csak nevetek, nevetek mindezen, arcom a busz ablakára tapad, elsuhan valami táj, elsuhan valami érzés, miközben én csak nevetek mindezen…

Pókfonál

Ott lapulnak.
Nap, mint nap, hogy aztán éjjel előbújjanak fekete odvaikból. Azt hiszem te hoztad ide őket, és most téged várnak, hogy széttépjenek, de addig is velem játszanak.
Egy picit.
Csapda volt az egész, ugye?
Tudtad az egész történetet már előre, hiszen másként nem lehetett.
Gyűlölni sem tudlak már, annyira messze vagy, és lassan ott tartok, hogy nem hiszek benned.

Benned?
Ócska kis báb vagy, akit valami furcsa szeszély hozott le a padlásról.
Mennyi időt töltöttél a sötétben? Egyedül, a selyem pókfonalak között.
Mennyi ideig hagytad, hogy bogarak nemzedékei szülessenek újjá a bőröd alatt?
Aztán most meg rád szakadt a szabadság.
Eltávolodtak a falak, és elfelejted igazi mivoltodat.

Aki voltál.
Aki csak a sötétben létezett.

Legyél óvatos.
Visszavár a pókfonál…

Séta

Volt valami jelentőség annak, hogy az egyetlen olyan lányról álmodok éjjel, akit bírtam a középsuliban, és vagy másfél év után látom ma egy kocsiban?
Nem tudom.
Csak mentem egy irányba, és aztán lekanyarodtam az útról, egy teljesen ismeretlen ösvényen a hóesésben.

Nem volt csend.
Pedig leginkább arra vágytam.

Agyam titkos és sötét zugának lakójával folytattam beszélgetést vagy két órán keresztül, ameddig ez az ismeretlen, célnélküli séta tartott.
Aztán kiértem a központba, és a mocskos hólét taposó autók elnyomták végre a hangot.
Jeleket kerestem, de csak ismeretlen hieroglifákat vetett elém a sors.
Értelmetlen ákombákomok, nem tudtam belőle kibogozni a választ, amire vártam.

Egyre kevesebb az időm. Úgy érzem.
Az ég meg meredt rám azzal a semmitmondó kifejezéstelen színével, én meg holtfáradtan értem haza.

Innen lenne szép nyerni.
Csak még nem tudom milyen versenyben…

Az öngyilkos

Egy csillag se marad meg itt az éjben.
Nem marad meg az éj sem.
Meghalok és velem hal
ez az egész tűrhetetlen világ.
Eltörlöm a piramisokat és az érmeket,
a világrészeket és az arcokat.
Eltörlöm a múltakat mindenestül.
Porrá zúzom a történelmet, porrá a port.
Én nézem az utolsó naplementét.
Én hallgatom az utolsó madárdalt.
A semmit hagyom senkire.
/Jorge Luis Borges: Az öngyilkos/

(T)rip

Hunter S. Thompson
Élt:
1937. július 18-tól 2004 február 20-ig

A Hunter S. Thompson által alapított iskola szabályai szerint vagy az írás vagy a szerkesztés fázisának hallucinogén kábítószerek hatása alatt kell történnie. A szöveg egyaránt tartalmazza a tényeket és a megfigyelő reflexióit.

Semmi különös

Csak az akvárium levegőztetője bugyborékol, monoton egyhangúságban, valami fura meleg vesz körül, valami szokatlan érzés, amit képtelen vagyok megfogalmazni.
Mostanáig valami kung fu-s játékkal játszottam, ami annyira egyszerű és idétlen, hogy boldogan pazaroltam rá az egyébként üres óráimat.
A „semmi különös” azt hiszem tökéletesen jellemzi a hétvégét, ami persze nem feltétlen baj, hiszen így sokkal jobban megbecsüli azokat a napokat az ember, amikor a sűrűjébe kerül a dolgoknak.
Lassan neki ugrok a Dzsófitól kapott könyvnek (Száll a Kakukk fészkére) bár előtte lehet, hogy a Partot olvasom el inkább, mert a Travel Chanel megpiszkálta bennem ezt a „hátizsákos” érzést, és ha már nincs lehetőségem még utazni, legalább a hangulata meglegyen.

Furcsa úgy neki állni egy sorozat nézésnek, hogy elég sok részt nem látott belőle az ember, és most így vagyok a Sírhant Művekkel, mert ráébredtem múlthéten, hogy ez bizony jó, szóval abszolút nem vagyok képben, csak az alap dolgokkal, de így is szórakoztató, a maga fanyar nemében.

Másról azt hiszem nem akartam írni.

Hűha

Megtaláltam a kedvenc bábmusicelem (bár ilyenből csak egyet láttam) zenéjét, és azt hallgatom.
Mindig kivettem Karácsonykor, bár ez tavaly kimaradt (mivel karácsonyi történetről van szó, mikor is, Jack a Halloween ura, elrabolja a Télapót, hogy ő rendezze meg a karácsonyt), de azt hiszem pótlom a napokban.

Egyébként nagyon lelomboz az elmúlt napok fogcsikorgató egyhangúsága, teljesen bekattanok a végén, azt hiszem.
Vagy hát nem tudom.
Mert ugye nem mintha ez most valami váratlan dolog lenne, és fura hogy nem mindegyik bejegyzésemben erről panaszkodok, meg fura az is hogy most elméletileg, az eddig történtek forgatókönyve alapján a depresszió fekete gödrében kéne fetrengenem, de ehelyett van ez a fanyar, fásult hangulatom, a nemtörődömség bájos mosolyával az arcomon, és azt hiszem ez azért nem valami ragyogó élethelyzet mert a depis ember legalább sajnálja illetve sajnáltatja magát, de nekem ehhez sincs kedvem, pedig tökéletes kibúvó lenne, sőt akár magyarázat is bele ordítani a világ pofájába, hogy azért van ez mert depressziós vagyok, és akkor a kudarcomat valami mondva csinált dologra kenhetném, hogy izé, de ez sem érdekel, hogy kitaláljak valami dolgot, saját magam ártatlanságát igazolva, pedig rohadt egyszerű lenne, és tényleg szívesen csinálnám, mint a többi sok ezer ember, de valahogy nem megy, mert valahogy nem érezném ezt hitelesnek, mert miért sajnálnám magam amikor igazából én jól vagyok, és hiába próbálod nekem bemesélni, hogy elrontottam akármit is valaha az életemben, mert ez nem igaz mert nekem így jó, és ha rossz lenne nem csinálnám, változtatnék rajta, mert akinek szar élete van és legalább nem próbál meg változtatni az nem egyszerűen gyáva, hanem szánalmas is.

Szóval nem érzem azt, amit éreznem kéne, azt hiszem. Hogy akkor én most valamit csúnyán félre néztem, hogy akkor én most valamit nagyon elbasztam, mert ez az egész eltékozoltságba veszett pár év a későbbiekben nagyon is a hasznomra lehet, és én ezt nagyon komolyan gondolom, mert ugye azt még nem tudom, hogy mi leszek, de azt tökéletesen tudom, hogy mi nem fogok lenni, hiszen voltam már ami nem akarok, és tudom hogy szar. Persze ez most lehet, hogy gyenge kifogás számodra, amit inkább tolerálok, mint megértek, vagy egyetértek vele, de ez most teljesen lényegtelen mindkettőnk szempontjából.
Igazából fogalmam sincs hogy hogyan és miként jött ki ez a szarság belőlem, hiszen én csak azt az élményt akartam megosztani azzal a néhány emberrel aki olvas, hogy a Karácsonyi Lidércnyomás zenéjét hallgatom, és egy képet akartam még betenni, semmi több, és nem akartam hogy kijöjjön belőlem ez a magyarázkodás szerű valami, mert tényleg nem érzem szükségét annak, hogy bárkinek is magyarázattal szolgáljak és mégis azt teszem, szóval ezt mondjuk írjuk az elmúló betegség, és a társaság nélküliség számlájára, és akkor most szépen berakom a képet inkább ahogy ígértem.

Cellardoor

Zaj helyett csak furcsa búgás van, egyedül vagyok mégis hallom a hangod, üres a szoba, de mi mégis benne vagyunk.
Ideje hogy leomoljanak a köntörfalak, ideje hogy fény jöjjön be a nyitott ablakon.
Vagy már akkor a Pinceajtón, ha a Donnie Darkot néztem délután, hogy jobb híján vele módosítsam a tudatállapotom.
Be van dugulva a fülem, egyébként minden rendben.
Aztán most meg persze a Mad World megy, amit régebben sokszor hallgattam, hogy szomorú legyek, vagy azért hallgattam, mert szomorú voltam, már nem is tudom.
Más idők jártak erre felé.
Vagy én lettem más. Vagy minden ugyan olyan és én nem veszem észre.
De most jól esik, még ha nem is vagyok szomorú, csak picit anyátlan, vagy valami ahhoz hasonló.

Nem tudom, mi történik velem.
Vagy hogy történik-e egyáltalán valami.

Ha minden mozgásban van, én miért nem mozdulok?
Vagy ha én vagyok mozgásban, akkor miért nem mozdul semmi?

Hm?

Ne aggódj.
Én sem értem.

Lázálom

„Hogy az álmok hozták-e a lázat, vagy a láz az álmokat, azt nem tudta Walter Gilman” – kezdődik ezzel a mondattal H. P. Lovecraft, Álmok a Boszorkányházban, című novellája.
Ez jutott eszembe hajnalban, amikor fázva, és lázasan magamhoz tértem.
Hatkor ébredtem.
Valami hihetetlenül nyomasztó álomból, szereztem valahonnan egy pokrócot, majd kilenc körül vissza aludtam.
Azóta csak tengek-lengek, a láz mintha már hőemelkedéssé csitult volna bennem, és jobb híján a Trójával töltöttem ki az időt, ami nem sok nyomot hagyott bennem, de annak a célnak megfelelt, hogy lekössem magam valamivel.

Minden elhomályosul, valami áttetsző masszává folyik össze, valami megmagyarázhatatlan jelentést kapnak a dolgok, mintha kiszakadtam volna a valóságból.

A mozdulataim, a gondolkodásom, meg-megakad, és erőtlenül hanyatlok az ágyba, hagyom hogy valami melegség fonjon körbe mikor lehunyom a szemem, és a külvilág valami távoli, tompa lüktetéssé változzon.

Vétel

Nyakamba vettem a Várost, ami ma egy fagyott, ám igen zsongó méhkasra emlékeztetett. Volt valami baleset, ami miatt le meg föl kellett szállnom a villamosról, aztán kis csúszással a Gödörbe értem, ahol egy gyors jegy vétel után, újra szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem igazán akar jönni a villamosom.
Ácsorogtam picit, közben elsuhant mellettem a zöld sálas, barna kabátos, szemüveges kislány, aki olyan volt, hogy akár a Szaturnuszon is lehetett volna, és mindketten csodálkozva figyeltük egymást, aztán ő tovább ment a piros kalapos barátnőjével, én meg egy másik villamosra szálltam, és végül nagy sokára haza jutottam, miközben a bacilusok tovább mulatoztak a nyakamban, és kezd már fesztivál hangulat lenni nekik, úgy érzem.

Kórfokozók

Bacilusok járnak táncot a vállamon. Nagy a dínomdánom.
Teával próbálok véget vetni a mulattságnak, de félő hogy valami keményebb anyagot is be kell vetnem.
Ha már én nem érzem magam jól, akkor más se.

De azért jól vagyok, azt hiszem.
De jobb lenne, ha jobb lenne.

És szerintem Te nem is laksz itt. Hanem valahol egészen Máshol.
Talán a Szaturnusz gyűrűjén ülve lóbázod a lábad, lila harisnyában, hegyes orrú cipőcskében, tökmagot szórsz a feketébe magad alatt, amit a szomszéd holdon vettél a büfében, marslakók ittak turmixot és ettek meleg szendvicset, és te csak mosolyogtál rajtuk.
Mert olyan vagy. És nem vagy itt, csak ott.
A Szaturnuszon.
Nyalod a fagylaltot. Vattacukor felhők alatt.
És ha ott jó neked, akkor nekem is jó itt.
Mert ez egy ilyen kesze-kusza élet.
Ahol csak a halak boldogok, ha eledelt öntesz nekik a vizükbe. Ők meg felfalják az egészet. És el is felejtik, hogy éhesek, mert nekik nem számít az egész, és azt hiszem, hogy igazuk van.

Összefutás

A Móriczon vártam a lányokat a hidegben, aztán jöttek a széllel, mosolyogva; majd forró csokit ittunk, és kaptam a Dzsófitól bőröket, könyvet, és cd-t, és akkor beszélgettünk, vagy is hát nem tudom minek nevezzem azt ami ott folyt akkor, de én jókat nevettem az óvódás kori megemlékezéseiken, és akkor Luca búcsút intett, és ment is sálba burkolózva, mi meg maradtunk, majd inkább kerestünk helyet a Fényíráshoz, ahol kezdtem megfagyni, meg a Dzsófi is azt hiszem mert szoknya volt rajta, és majdnem a nadrágomat adtam oda neki, de aztán mégsem.
Ezek után a Cha-cha-chában kötöttünk ki, a hídon átkelés helyett kappucsínót ittunk, és közben az indiai filmes plakátokat figyeltem, de nem tudtam koncentrálni, mert fájni kezdett az arcom is már a sok nevetéstől, és mivel mindkettőnknek mindegy volt ezért haza felé vettük az irányt.
Szakadt a hó, jobban mint valaha, én meg néztem csodálkozó szemekkel, és ezen mosolygott egy lány, akinek a lábnyomát lestem a hóban mikor leszállt a villamosról, én az Etele térhez baktattam, és felszálltam a tiszteletet parancsolóan új, zöld-fehér színekben pompázó buszra, ami tágasabb volt mint bármi más ebben a kategóriában.
Könyvel a kezemben süppedtem bele a székbe, de nem tudtam olvasni, mert a mellém ülő gótlány illata elterelte a figyelmemet, ezért lehunytam inkább a szemem, és pihentem picit jó illattal az orromban.

Figyelem

Fény ömlik be az ablakon, figyelem, ahogy ráfolyik a kezemre, ott marad picit, aztán egy tócsába gyűlik össze a padlón.
Most csinálnék egy papírhajót, hogy ússzon rajta picit, aztán megunnám, és a sorsárra hagynám a Fénytócsában, láthatatlan legénységével együtt.
Gyerekoromban volt egy gondolat, ami sokáig foglalkoztatott, hogy mit csinálnak a játékok, ha hátat fordítok nekik, aztán ebből filmet is csináltak Toy Story címmel, és tovább már nem törődtem a témával, és azt hiszem akkoriban már nem is játszottam velük.
A játékok köszönik szépen, jól vannak, egy karton dobozban pihenik ki a gyerekkoromat, és csendben várják a jövőjüket.
A plüss állatok egy utolsó ölelésről álmodnak, a játék katonák egy mindent eldöntő gigantikus háborúról.
Egyszer talán valóra váltom vágyukat.
Hálám jeléül.

Figyelem magam.
Most is.
És meglepődve észlelem, hogy jól vagyok, sőt a körülményekhez képest kiválóan, valami pozitív érzés leng körbe, magam sem tudom miért.

A mindenféle párkapcsolattal kapcsolatos paráim elmúltak, átváltoztak valami teljesen szelíd dologgá, és azt hiszem jól érzem magamat a bőrömben, persze itt ott még toldoznám foltoznám picit, de tényleg nincs okom panaszra.
Nem akarok radikálisan megváltozni, nem akarok átváltozni valaki mássá, nekem ez így nagyon megfelel, aki vagyok, a fiú a gép előtt, aki most veszettül gépel, az Operaház Fantomja pólójában.
A hátán egy maszkkal, kócos, fésületlen hajjal.

Csend

Különös csönd vesz körül.
Az a fajta súlyos, katedrálisokban tapasztalt, mindent elnyelő, áhítatos csönd.
Talán a tömjén nehéz szagát is az orromban érzem, talán csak ébren zuhanok saját magam építette illúziók csarnokába megint.

Számit ez?
Amikor olyan kézzelfogható számomra, mint a valóság?

Sőt, néha kézzelfoghatóbb, a legapróbb részletekig; és azt hiszem ebben a pillanatban még Isten Ostora sem szakíthatna ki ebből.
Tekergőző füst sárkány az ujjaim között, feketében táncoló teremtményem megremeg a szemem előtt, aztán kiszökik az ablakon, csillag barátaihoz.

Elmerült a sötétben a Város, elmosódott körvonalait lesem.

Hiábavaló.
Azt hiszem.

Bár ma este legkevésbé ez érdekel, magamra zárom az ajtót, had legyen ma este másé a zaj éneke.
Én inkább a Csendet hallgatom.

Aztán majd egy árnyék leszek az álmodban.

Összerezzensz.
Felriadsz.

Én nyertem...

Jön! Jön! Jön!

Fellép az Illés a Szigeten.

Az milyen durván jó lesz már!
És ezt most tök komolyan mondom.

úgybizonyám

Minibuli

Csípős volt a hideg, mikor Lucával karöltve mentünk boroskólázni a Blahához közeli sörözőhöz, ahol sikerült megfejtenem a fülkébe halt ember esetét, aztán a Borároson találkoztunk az eszkimószerűen öltözött Himmellel, hogy a KékKanalasKislányhoz menjünk miniházibuliba.
Kizötyögtünk a hévvel, ahol már várt ránk a Viktorral, és neki kezdtünk a tortaevésnek, ami olyan szép volt, mint amilyen finom.
Közben a kkk, meg mint valami háziasított tündér sündörgött körülöttünk, melegszendviccsel, meg borral kínálva minket.
Életemben először játszottam Activity-t, amit meg is nyertünk a Himmelel, közben meg sokszor koccintottunk a győzelmünk miatti diadalunk mámorában.
Közben még a Lamb-től a Gabriel-t is meghallgattam, ami nagy kedvenc, és örültem, hogy aláfesti az estét.
Kimentem cigizni, és figyeltem a kutyákat, amik igazából nem is léteznek, de ebbe most nem megyek bele, mert én se nagyon értem.
Mi Lucával megosztoztunk testvériesen egy hálózsákon, és álomba szenderültünk, amíg a többiek megnéztek valami filmet, amiben kiabálós emberek lehettek, azt hiszem.
Aztán reggel nehezen felkeltem, és kaptunk bőséges reggelit, meg finom teát, a Himmel megviselten mászott ki az ágyból, majd reggeli után vissza is tért ejtőzni a szobába, mi meg elindultunk haza fele a szállingózó hóban, meg a dermesztő hidegben.

Nem volt ez a dolog ilyen „ereszd el a hajam”, vagy valami, de igazából nem is vágyom már ilyesmire, és én tökre jól éreztem magam a kkk-éknál.

Csak az eszembe jutott

Negyedévenként rágerjedek a Hiperkarmára, és az van ilyenkor, hogy orrba-szájba azt hallgatom, és még egy koncertet is bevállalnék, a nagy tömeg és az infantilis tinédzser rajongótábor ellenére is.
Persze mostanság nem lesz koncert, úgyhogy az iránti vágyamat, hogy tizenéves picsarészeg altercsajok halálra tapossanak majd valószínűleg a Quimby koncerten kell kiélnem, bár eléggé kérdőjeles részemről még az ügy.
2003 májusában volt az, amikor tudomásom szerint láttam először koncertezni a Hiperkarmát, és lementem egyedül, ahol is Delírium kisasszony csatlakozott hozzám, majd ebbe a furán színes állapotban néztem a koncertet, amikor az énekes Robi azokat a sorokat énekelte, hogy „rád nézek a szemed véreres, kiszúrlak kábítószeres” akkor pont a szemembe nézett.
Szóval azóta bírom a Hiperkarmát, és másnap rohantam megvenni a lemezt, kedvenc zenekaromnak nem nevezném, de azért klasszak.

Csak ezt szerettem volna mondani.

Amondó

"a nyakamon a sugarak a kezeid
a sugarak a kezeim a nyakadon én ugyanoda megyek igen
ugyanaz a jelem az a bajom ami neked is: a helyemen az idegen
akarod-e?
NEM!
pedig egyedül a vadidegen az akinek igazat adok
egyedül a vadidegen az akibe beleszületek
akibe beleszületek beletanulok
ugye vagyok aki leszek ugye leszek ami marad?
egyszerre van amire te gondolsz meg az is aminek akarod hogy
mások lássanak és elzárod magad ahogyan a vizeket a csapok
szavakat a savak a gyökereket a gyökerek az agyadat a fejed
tereket a falak ugye baszogat a türelem?
a fülemen a bogarak a tieid
a bogarak a füleden a helyükön a fenekeden ülök viselem a neved
ugye leszek ami marad ugye vagyok aki leszek?
ugye valamire viszed ugye? Valamire-valamire vidd!
ha baszogat a Nap valamire vidd!
a plafonon a küszöb és a küszöbön a nap ezen a falon amit emelek
a te neved a vakolat a kirakat a kamu nem az üveg aki betöri ha betörik
a fejedet a lovadat a kamuduma szöveged a faszom aki beveszi
ma te fogod a kötelet a nyakamon a sugarak a kezeid
a nyakamon a sugarak a nyakamon a sugarak a kezeid
a sugarak a kezeim a sugarak a kezeim a nyakadon ugyanoda megyek
ugyanaz a jelem az a bajom ami neked is itt a helyemen ez a fasz
igen a vadidegen az jól nézz meg: vagyok aki leszek leszek ami marad
egyszerre van amire te gondolsz meg az is aminek akarod hogy mások
lássanak és elzárod magad ahogyan a vizeket a csapok szavakat a savak
gyökereket a gyökerek az agyadat a fejed a tereket a falak ugye
baszogat a türelem?
a fülemen a bogarak a tieid
a bogarak a füleden a helyükön a fenekeden ülök viselem a neved
te csak bólints ha mehetek én meg nem kérdezek nem hanem
kezdem veled kezdem veled amire kinyitod a szemed lerúgom a napod
kibököm az eged amire kinyitod a szemed kezdemkezdemkezdemkezdem
kezdem veled igen egyedül a vadidegen az akinek igazat adok
egyedül a vadidegen az akibe beleszületek akibe beleszületek
akibe beleszületek beletanulok
akibe beleszületek akibe beleszületek beletanulok
akibe beleszületek beletanulok
akibe beleszületek akibe beleszületek beletanulok
egyedül a vadidegen az igen egyedül a vadidegen az
feladat? feladom leszarod? nagyívbe leszarom a kötelet a nyakamon
a sebet ami nyalogat a nyavalya ha letudom lepereg kitelik a köszönet
a kereked a negyedik a falon ahogy emelik a fogam ami
csikcsikcsikorog csikcsikcsikorog a fogadon akarod?
nem!
nem akarod?
akarom ha nem akarod akarom ha akarod nem akarom
ha nem hát nem"
/Hiperkarma: Amondó/

Éjfél utáni dolgok

A szokásos éjfél utáni kakaómat kortyolgatom, ami forró, szóval csak lassan, és a szokásos éjfél utáni új zenémet hallgatgatom, ami annyit jelent, hogy mostanság keresek egy olyan zenekart, vagy albumot, amit soha az életben nem hallgattam meg.
Most épp az Alice In Chains-től a Jar Of Flies albuma megy. Ez a harmadik este, amikor az alvás előtti órákat a Lélekdonor olvasásával töltöm, és már 2004 szeptemberénél tartok, úgyhogy lassan de biztosan befejezem.
Valószínűleg azért olvasok olyan kevés „idegen” blogot mert kíváncsi vagyok az előzményekre is, és mostanában csak ez az egy ütötte meg azt a színvonalat, hogy neki ugorjak.

Időm meg rohadt sok van ilyesmire.

Elvonó

Betegségféle lappang bennem, amit rohadtul nem szeretnék, mert nemrég voltam beteg, szóval jó lenne, ha eltakarodna mellőlem a picsába.
Érzékenyebb vagyok ma kelleténél, ami azt jelenti, hogy könnyen felhúzom magam, és ma már volt ilyen hangosan káromkodós dühkitörésem, amit valószínűleg el sem hiszel, mert te még nem is láttál olyannak.

Miért vagyok szociális elvonón, és ki rakott be oda?

Hajnali kettőkor azt tapasztaltam, hogy friss vagyok, mintha délután kettő lenne, és felmarkoltam egy rakás toknélküli cd-t, amiből kivettem a Nulladik Változatot, és a Coldplayt amiket vagy fél éve nem raktam be, és akkor azokat hallgattam amíg el nem aludtam, és örültem annak a ténynek hogy a Nulladik nem fordított be, bár a Nick Cave-et nem mertem megkockáztatni.

Több minden

81-es Cure lemezt hallgatok, ami azért érdekes mert annyi idős mint én, és azon gondolkodom most, hogy mi lett volna ha ez a lemez végig kíséri az életem, vagy tök mindegy végül is a zenekar, csak hogy valami kísérte volna így zeneileg, mert hogy a családom nem éppenséggel a zenei kifinomultságáról híres, és nekik tökéletesen megfelel ha mondjuk minimál hangerőn megy a Sláger vagy valami ennél is hitványabb rádió.
Persze ez most nem szemre hányás, vagy valami, csak azért jó lett volna ha valami ilyesmi közegből jövök, és az is jó lenne, ha a családom és én közöttem lenne valami kapocs, mert azon kívül hogy egy házban lakunk, semmi nincsen köztünk, ami kiábrándítóan szomorú.
És az is furcsa hogy ez az egész egy 81-es Cure lemez hallgatása közben jött elő, bár ez nem valami nagy felfedezés azt hiszem, mert az eléggé durva lenne, ha most döbbennék rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerem a családom, és lényegében rohadtul nem is akarom.

Ma meg volt egy spontánul kialakult rövid kis találkozásom Lucával, amiben volt két pohár sör, Luca Mamája, sütis táska, figyelmetlen bkv ellenőrök, belépőjegyes Gödör meg Müller Péter Sziámi, meg jóérzés hogy egy lélek van mellettem.

Nem sok minden

Tegnap volt családi agyhalál, és azt hiszem már így is többet írtam róla, mint amit megérdemel ez az egész.
Ilyenkor szoktam tele bombázni a blogomat dalszövegekkel, amikor igazából nincsen semmi publikus mondanivalóm, és nem történik semmi, amiről szívesen írnék.
Furán benne vagyok a dolgokban, de valahogy nem nagyon tudom őket irányítani, mintha feltévedtem volna egy színpadra, és a színészek nem törődnek a váratlan fordulattal (velem), és folytatják a darabot a forgatókönyv szerint, picit zavarodott arccal, én meg tétován próbálok a függöny mögé bújni.
A zenei aláfestést az Eagles of Death Metal adja, amit köszönök valakinek, aki megemlítette.
Azt hiszem ennyi a mondanivalóm mára, meg az elkövetkező pár napra.

Mindenkinek saját plázát!

Akkor sem fogok írni a Piercinges meg a Szépszemű lányról a villamoson. Már én is unom az ilyeneket.

De arról írok, hogy voltam „shoppingolni” Dzsófival, ami nagyon nagy élmény volt, ilyen rózsaszín falak voltak mindenütt, és őszintén szólva örülök hogy mostanában nem voltam Delíriummal, mert igen komoly, és intenzív élmény lett volna.
Aztán találtunk virágos izét drágáért, pedig még szíves örömest mászkáltam volna, és utána hallgattuk búcsúzás közben az üvegeken játszó bácsit.

Aztán szomorkodtam picit a buszon, de ezt egy bögre kakaó semlegesítette.

Parafenomén

Volt egyszer egy fenomén,
Bódult renegát,
Ebben a világban, elhagyta magát,
Hajajaj hajajajajajajaj!
így lett parafenomén, nem csoda tehát,
hogy Uri Geller Jack Hererrel szivatja magát,
Hajajaj hajajajajajajaj!
Van akinek enni kell
Van akinek inni kell
Van akinek talán ennyi sincsen,
Valamiben hinni kell,
Akkor is ha nem felel,
Melléd ül, és koccint veled az Isten.
/Quimby/

Szeretnék

Szeretnék csinálni valakinek gesztenye babát.
De kinek?
:(

Dealer

Megnéztem a Dealert tegnap, és az a fajta film volt, amit rossz nézni.
Hihetetlen nyomasztó és sivár hangulata volt, és teljesen átjött ez az érzés.
A szereplők kiégettsége, és hiábavalósága átragadt rám, akik mint elhalványult kísértetek jártak-keltek a filmben.
Fliegauf Benedek előző filmje is megfogott (Rengeteg), de azt hiszem tehetsége itt már valóban kézzelfogható, bár valószínűleg soha többé nem fogom megnézni a filmet (vontatott, és nyomasztó mivolta miatt), élmény volt, még ha ilyen negatív is.
Utána vesztemre beraktam Nick Cave-től a Noctruma albumot, és kb. az élettől is elment a kedvem. Feküdtem a sötétben, cigiztem, és hallgattam, ahogy az ablakon kopognak a havas eső cseppjei.
Elveszetten meredtem a parázsvégre a kezemben, és nagyon máshol akartam lenni.