A Távlatok Mögött

A varázsló a felejtés smaragd tüzében égett, furcsa árnyak a mindenség barlangjának falán. Olykor úgy érezte magát, mint a mélységtelen végtelen felé zuhanó csillagok, és ilyenkor különös áramlatok sodródásainak moraján utazott tovább.
Színfoltok húzódtak meg a távlatok mögött, feketeség örvénylésének fodrozódásai. Szavakat kántált melyek még az ó idők eonokkal ezelőtti világában születtek meg és ujjai szétfeszítették a valóság szövetét mely hangos recsegéssel szakadt apró rést hagyva a fortyogó káosznak ami mögötte lapult.

Metropolisz

Hidegek a falak mikor hozzájuk érek.
Árnyak keringenek át az odaátról.
Olykor elveszettül bolyongok az épületek között,
Nem merek az arcokba nézni.
Lehunyom a szemem, de a fény oda is követ.
Statikus zörej hallatszik mindenhonnan,
Különös jelképek a házak oldalain:
„Metropolisz magába fogad” – hirdetik.
Cigaretta parázs az ujjaim között,
Füst ad újabb szürkét az égnek.
Tehetetlenül sodródom a tömeggel,
Néha egy templom belsejébe térek.
Maszkokat hordanak, az arcukat takarva el.
Az ég már üres és halott.
Gondolkodóba esem a válaszon.
Puha tollak hullnak alá,
Fekete pelyhek a betonon.
Távoli tornyok sziluettje rémlik fel,
Sosem volt városok lidércnyomásai…

Vagy Valami...

!