Talán

Minden olyan törvényszerűtlen és váratlan.
Össze gabalyodtak a szállak, és úgy érzem nem én irányítom a dolgokat, csak sodródom, mint valami farönk a folyón.
Nyugtalanság ütött tanyát bennem, de nem számít azt hiszem.

Valami határtalan átlényegülést szeretnék, valami céltudatos fuvallatot,
vagy nem is tudom.

Talán jó ez így.

Csütörtök este

A hömpölygő üres forróságban, Dórával hallgatva a By the way-t, vodkanarancsban jégkockák, furcsa színekbe változott udvar, oda égett pattogatott kukorica, valami lüktetés az éjszakában, a növények árnyékot vetnek, részegség picit, egymás mellett fekvés a fülledt szobában, sötétség keveredik valami halkan kúszó dologgal, Nancy Callahan a falnak támasztva, valamit elnyeltek a fáradt falak…

Életkép

Ülünk a melegben. Lábaim a Dóra combján.
Csináltunk klassz pizzát. Nancy Callahan nem fér sehova.
Sztárvórszos zsepik a teraszon. vodka a hűtőben.

hejj!!!

Lassú forróság

Lassan lángra kapnak az utcák, aztán elemészt mindent a forróság.
A gondolatok bent ragadtak a fejemben, az érzésekkel összezárva, nem tudnak kijönni.

Nem akarom, hogy kijöjjenek.

Lágy vízpermetre vágyom, valami dúsan zöld, füves mezőn.
Este talán részegedés vár…

„Oroszlánok jönnek inni, karizmom tengeréhez”

Nem siet soha

Csöpp kis pillangó;
hogyha utána kapsz is,
nem siet soha.
/Garaku/

Zavaros

Néha egy kaszával kéne rendet raknom a gondolataim között, suhintani párat, és a meggyőződés magabiztosságával irtani a sorok között, csak úgy a féktelen káosz kedve szerint.
Aztán fogni egy színes tarisznyát, és magokat szórni a földre, hogy majd jobbak nőjenek belőle.

Az érzékek réges-régen megzavarodtak, csupán illúzió a villanykörte a plafonban. A fény úgy lóg rajta, mint valami pókháló.

A kertem végében legelészik egy csodaszarvas, égig érő világfából teszek el gyújtóst télire, egyszarvúak vannak a karámban, főnix madarak kapirgálnak az udvaron.

Miért várod a csodát, mikor ott van a szemed előtt?

Jobb?

Elfogytak a kérdések.

Csak a finom hangulatok maradtak, keveredve az ösztön bölcsességével.
Hagyom a maga útján járni a dolgokat, és szabadjára engedem azt a bennem tetszhalottként heverő valamit, hogy kitombolhassa magát.

Nem tudom mi lesz a vége ennek, de igazából már nem is számít.
Túl messze vagyok onnan, ahonnan ezt irányítani lehetne.

És lehet, hogy jobb ha nem is irányítom.

Ablaktalan ház

A bábszínházban gyõz a gonosz törpe
s a jó vitéz örökre elbukik.
Ne nézz sose a torzító tükörbe,
igaz világunk benne búcsúzik.
Már nincs varázs, jó elvarázsolt kastély,
nem gyöngyözik fel benne fényes estély.

Nem forognak útvesztõiben lányok,
keressük õket, árva férfiak,
elporladnak a sziszegõ talányok...
Ó, jöjjenek, egyetlen este csak,
csettintsenek parázs-nyelvükkel újra
a csillagos ég bokraiba bújva.

Így megyek s ime hallom én: "bekaplak".
Ó, merrõl jött a hang, tudom, tudom,
az ablaktalan házon nyílt egy ablak
és tátogat rám, mint a fájdalom.
Már szédülök feléje, álmot árul,
belébukom és örökre bezárul.
/Vészi Endre: Ablaktalan ház; részlet/

Láz

Kórság még mindig a nyakamba csimpaszkodik, én meg csak bóklászok ettől a betegségtől furára torzított világban.
A szemem sarkában megremeg a titokzatosság, az estébe borult növények különös szentélyekké válnak az udvaron, nemsoká széthasad ez az egész, hogy aztán az álmok delíriumában térjek magamhoz, a Hold mint régi utazó társ, szólít magához, lidércfények az autópályán a reflektorok, gázlámpák a villanyoszlopok.
A köd itt lebeg régóta, amit csak a képzeletem teremtett az apró ezernyi sokasággal, zümmögnek a bogarak, de ma tündéreknek képzelem őket is, kiszáradt torokkal valami különös zsongásban gyújtok rá, nincsenek álmok, csak ez a kavargó van amit teremtek.

Beteg

Olyan is rég voltam hogy beteg.
Pislogok csak, meg élvezem a 38.2-es testhőmérsékletemet, meg a rosszízű neocitránt, meg a kábaságot, meg az orr és füldugulást, de inkább most legyen ez, mint a Szigeten.

Viszont nem zavar ez az egész a dohányzásban, ami arra utal, hogy nincs komoly bajom, és ez jó.

Efott

Felszállunk Dórával a Kelenföldön a vonatra, tisztára ilyen kiégett hangulata van, mint valami poszt apokaliptikus film elfeledett díszletei, szürke az ég, fáradt keleti európai arcok a peronon.
Eső cseppek az ablakon, kocsiba rekedt elmúlás szag, leharcolt várótermek a semmi közepén.
Aztán leszállunk, a nyomott tájat felváltja a Velencei tó, meg a fesztiválra igyekvő fiatalok csoportja.
A helyszínre érkezünk, ami egy strand, elhagyatott csúszdák tornyosulnak fölénk, zene szól valahonnan, még a Nap is előbújik kicsit.
Sört iszok, a Dóra boroskólát, padon ülve hallgatjuk a mellettünk lévő koncertet, de nem jön be, és csúnyául beszél az énekes.
A Superbutt lép a színpadra, zajosan neki kezdenek, ülünk a földön, én szalmát tűzök a Dóra hajába, pár pogózó ver port, olyan kellemesen vagyok.

A tömegből kitűnik a Beatles-es Lány, bájosan tekergeti a nyakát, valami puha érzékenység árad belőle, párszor lefényképezem, de a Dóra azt mondja, hogy megöl, ha csajozok.
Tovább iszunk, a Pál Utcai Fiúkra táncolunk, próbálom énekelni a dalokat, de csak keveset ismerek, egy sátorba megyünk, majd hirtelen felindulásból, elkérem a Dóra bakancsát, és abban trappolok picit, de alapvetően tetszik.
Aztán a Gödör sátorban vagyunk, az árnyak táncolnak a fényben, iszunk valamit és kimegyünk a Nagyszínpadhoz.

A Hiperkarma végére érünk oda, fények szakítják szét a sötétet, magam mögött hagytam a józanság határait, a részegség vidám és meggondolatlan manója pattog bennem.
Boroskólával a kézben várjuk a Quimbyt, akik kezdenek, magával ránt az egész, egy narancssárga lufit ütök a magasba, valami srác csúnyán néz rám, de nem foglalkozok vele.
A Kiscsillagra megyünk, de valahogy nem jön át belőle semmi, úgyhogy inkább hátrébb megyünk, és hagyom, hogy körbe vegyen az ismeretlen sötét, aztán egy sátorba, ahol a nihilisztikus Balaton zenéjének aláfestésében csinálunk a Dórával nempublikus dolgokat, Napfivér és Holdnővér egybefonódott zászlaja alatt.

Aztán már hajnal van, én fázom, elmegyünk a táskámért, ahol 500ft-ot kértek az őrzéséért, és neki vágunk az ismeretlennek, azt hiszem eltévedünk, de valami srácokkal megyünk tovább hosszú ideig, majd a vonaton zötyögünk haza felé, ahol kapok tökrejó Sin City-s gyufát,
elbúcsúzom a Dórától, és a Lányba botlok akivel beszélgetünk hazafelé menet, majd valami furán groteszk álmokba süppedek a porszagú valóságot mögöttem hagyva.

Átmeneti nap

Kábultan nézek farkasszemet a délutánnal.
A tegnap színei és hangjai mosódnak össze a ma szürkeségével.
Valami homályos dologgá folynak össze az emlékek, és próbálok valami kapaszkodót keresni bennük, hogy átvészeljem ezt az élmények utáni, átmeneti napot.

Szürke massza az ég.
Elnyelte a tegnap fényeit.

jajnekemjajnekem

Ritkán szoktam unatkozni, mert mindig elfoglalom magamat valami hülyeséggel, de ez a hét irgalmatlan szar, egyszerűen maga alá gyűrt a semmit tevés, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy kimegyek egyedül efottra, mert ha nem ér valami inger, akkor kurvára bekattanok.

*katt*

De annyira meg nem motivál, hogy egyedül neki vágjak.
Nem tudom mi lesz velem.

jajnekemjajnekem

(úgyseviszel)

Napsütésben vidám zene, cigaretta hamu az asztalon, a Fesztivál hangulat szöget üt önmagamban, lázas programkeresés, a társtalanság labirintusában, moha lepte repedések zugában nyúlkálok feltűrt ingujjal, de azért a kosz rajta csimpaszkodik.

Klikkel és Kattint.
Megnyílik a szép és új világ, a neonfényű huzalok sugárútján.

Efottra akarok menni pénteken!
Vigyél magaddal Valaki!

(úgyseviszel)

Este

Holdnővér áldásában fürdőm ez éjjel, a nyugodtság hűvös érintésével az arcomon. Gyíkok alszanak a kövek alatt, takarózva sötétből szőtt paplannal.
Lassan manifesztálódik rongyokba bújt királyságom.
Bogarak zümmögnek a csillagoknak, madarak álmodnak holnapot. Az Álomseprő munkába áll, sodort cigit szívva, komótosan. Tündérek a konténer alatt kuporogva, bolhás félszemű macskához bújva várják a hajnali harmat csilingelését.

Hol vagy Te Varázsos?
Messzire szállt illatod.

Jázmin, liliom és hullócsillag páráját idézve.

A miheztartás vége

Zajtalanul sodródom a miheztartás vége felé.
Törökülésben suhannak felettem a bárányfelhők. Nincsen jelen.
Csak valami görcsösen hivalkodó ragaszkodás.
Fesztivál hangulatot elfújta a szél, helyette az idilli unalomban áztatott kispolgári lét gyűrűzött be a kertváros szellem csarnokai közé.

Az utcákat díjbeszedők járják rozsdásan csikorgó biciklivel, az ablak mögött leskelődő fiú én vagyok, korog a gyomra, és lesétál barna lépcsőkön.

Pizzát csinál.

Füst

Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az összvagyonom.,
de az egész Föld a hamutartóm.
/Weöres Sándor/

Párkány

Luca, Hibus, Himmel.
Vonat, Esztergom, Párkány.
Sör, Csehszlovák alter lányok, Hamburger.
Deep purple, Hobo blues band, U2.
Sör, Sparta, Lángos.
Mosoly, Móka, Kacagás.
Vonat, Suhanás, Álmosság.

Hegyalja Fesztivál

Ülök a fülkében, az ablakon át nézem az embereket, nyüzsgő pályaudvar, a Keletiből keletre indulok nemsoká.
Anna megy el a kocsi előtt, idejét sem tudom, hogy mikor nem láttam, elvette a szüzességem egy szeptemberi viharosan szeles éjszakán. Söröztünk, kimentünk a Margitszigetre, taxival át hozzájuk, aztán megtörtént.
Talán oda kéne menni hozzá – gondolom. De nem hinném, hogy a kölcsönös udvariaskodáson kívül mást is tudnánk mondani egymásnak.

Belesüppedek az ülésbe, egy lányt nézek, aki a Bánatos kurváim emlékezetét olvassa, mosolygok, és a Félelem és Reszketést veszem elő a táskámból. A kocsiban még vannak páran rajtam kívül akik szintén a Fesztiválra mennek, az utazás eseménytelenül telik, leszámítva pár alterosnak nevezett kis köcsög hangoskodását.

Aztán már Tokaj utcáin sétálok, mindenhol fesztiválos arcok, üldögélnek a fűben, padokon.
Sátoraikat magukkal hurcoló fekete pólós, bakancsos nomádok.
Cigire gyújtok, alattam a Tisza hömpölyög.

Beérek a Fesztiválra, mászkálok a színpadok mögött, süppedős a talaj, sörrel a kézben hallgatok valami hangosat, aztán egy sátorban kötök ki, megy valami klassz, egy lánnyal beszélek a Pop Art Marketről, puffokon ülünk, füstgép sziszeg.
Aztán találkozok a Pollal, sörözünk, meg dumálunk a semmiségről, megtudom, hogy a szobájukból rálátni a női zuhanyzóra vagy valami. Aztán a Tigrist nézzük, enyhe marihuána szag, bólogató tömeg, eszek valamit, meg veszek egy sört, zsongás vesz körül, semmi sincs egy helyben.

A nagyszínpadhoz megyek sietve, már fent van a Kispál és a Borz, éppen a Csiga megy, beleveszek a tömegben, és kiáltom a dalok szövegeit. Valami lányok kérnek cigit, és adok nekik, mindenki örül a zenének, aztán mikor vége a koncertnek, részeg kábulatban lebegek.

Tovább megyek a Multi Café sátorhoz, nem sokára kezd a Transglobal, (ezért jöttem Tokajra) boroskólát iszok, miközben a színpadnál üldögélve figyelem a lassan növekvő tömeget. Aztán feltűnik a szitáros nő, és az eszelős dobos srác, és hirtelen elkezdődik az egész, katarzisban tobzódom két órán át, izzadtan ugrálok a színpad előtt, karjaim az égbe csapnak, és baromira jó! Baromira jó ez az egész! Egy lánnyal táncolok a ráadásban, fáradt mosoly az arcunkon, közben fényképezek is, de később rám szólnak, hogy ezt nem lehet itt. Levonulnak a zenészek a színpadról, én meg kábán a rekedtségig üvöltök, nincs erőm, és hangom is alig, party zene szól a hangfalakból, én egy puffon ülve cigizek, és valami lánytól kapott fehérbort iszok.

Vonaglanak a testek, figyelem őket, egyre fáradtan, le-lecsukódó szemhéjakkal, fojtogat az egész, kimegyek a sátorból, bóklászok picit, valami pizzát eszek, de odakint ezen kívül sehol, semmi, ezért visszatérek, cigiket szívok, lányokat nézek, aztán elhagyom a hajnali szürkés fényben a Fesztivált, mögöttem a Tisza fáradtan csorog, tornacipőm alatt a kövek csikorognak.

A vonaton kábult mámorban, leül velem szemben a Csilingelős Lány, két lábon járó bűbáj, csuklóin sok-sok karperec csillog, és ha megmozdul, akkor csilingelnek, és ebben a fura időtlen állapotban ezek a hangok tündérek nevetésének tűnnek ebben a zord kocsiban.
A Zahirt olvassa, majd elfekszik az üléseken, én is elbóbiskolok, és végig ebben a fél álomban telik az utazás, néha felriadok, és látom az arcát, és megnyugodva hunyom le a szemem, hogy még ott van...

Csend zúgása

Most csak a csend zúgása van, a színes fények és a zene helyett.
Tegnap ezernyi fekete pólóba bújt, bakancsos nomád között.

Ma meg a fáradtsággal az ölemben.

Lekopik lassan a kosz a kezemről.
De az emlék kicsivel tovább marad.

Takarózó

A magnó kattanása szakít ki a monoton gondolataim zakatolásából, lejárt a Bálnák ki a partra, bámulok magam elé, kint szitál az eső, bent meg a Semmi van. Egy cigit tolok a számban, újabb kattanás, ahogy a zippom lángra gyújtja, serceg a dohány és a papír, aztán a szürkés füst szemrehányóan lebeg a szobában. Nem találok semmi szépet ebben a napban, úgyhogy inkább magamra húzom a takarót.

Nem izgat

Hajnali hat óra.
Menydörgésre ébredek.

Először azt hiszem álmodom, hihetetlen hangos, aztán az ablakhoz botorkálok és bámulom a szakadó esőt, ebben a félálomban összemosódott világban.

Visszafekszem aludni.
Álmodom.

Egy dzsungelben vagyok, valami hegyen, alattam felborult tehervagonok, és én mesterlövész puskával szedem le a bennszülötteket, már csak egy maradt és valami baromi nagy bozótvágóval kerget.
Elfogyott az összes töltény, én rohanok, és valami visszataszítóan vízfejű asszony toppan elém.

Fölébredek.
Még esik az eső.

Most valami klassz dub szól a Volt Fesztivál válogatásról. Idén sem voltam ott, csak 2003-ban amikor annyira készen voltam a megfázástól, az ínygyulladástól, a megivott piától, és a hajnalban elszívott fűtől, hogy haza mentem már kora délután a második napról. De így is jó volt, bár annyira nem érint mélyen, mint mondjuk tavaly hogy nem voltam ott.

Nem izgat.

Monoton idő

Mintha megszűnt volna az idő.

Valami rádióműsort hallgatok eléggé klassz zenékkel, néha beszélnek a rádiós arcok koncertekről, fesztiválokról, zenekarokról, picit fellengzősek de azért jó.
Fekszem hason az ágyamon, gyűrött lepedők valami haldokló állatra emlékeztetnek, könyvet olvasok, a hiperkarmáról beszél az egyik rádiós, hogy szerinte jó, szerintem meg nem annyira. Aztán csak a statikus zörejek monoton lüktetését hallom, kódolt üzenetet keresve a zsongás között, lemegyek fürdeni, és csak bámulom a fehér falakat.

Aztán nem tudom

Értelmetlen körforgás

Valami félhomályos szürkeség terül el odakint az udvaron, én fönt vagyok, lent a vasaló és tv zaja. Cure-t hallgatok, nem rég cigiztem. Azt hiszem Szegedre jönnek augusztusban, valamikor a vége felé, és jó móka lenne elmenni rá, akár egyedül is, nem ismerek senkit aki bírja a Cure-t rajtam kívül, voltak pár éve a Szigeten, de akkor Prágában voltam, és szerelmes voltam abba a két lányba, meg a Csonttemplom is klassz volt haza felé, ilyen morbidan áhítatos azt hiszem.
A félhomályos szürkeségben egy madár ugrál egy tócsában, és figyelem őt, aztán csak bámulom ezt a semmilyen eget, és akkor…

Értelmetlen körforgás

Semmit

Szakad az eső, néha kimegyek cigizni, és bámulom a növényeket a kertben, mint egy trópusi eső erdő, vagy valami, ilyen színes dolgokat eszek, mogyoró csokival bevonva és leöntve színes cukor mázzal, kék, piros, sárga, meg ilyenek, a könyv az ölemben, én meg szívom a cigim kékes füstjét, olyan mint valami látomás, és azon gondolkodom, hogy koncertre megyek, de valószínűleg elmossa az eső, aztán csak bámulom ezt az egészet, és nem csinálok semmit.

Dante Pokla Fesztivál

…aztán meg ülök a Kazinczyban és nézem őket, megy valamiről a beszélgetés, de igazából nem figyelek oda, jó kedvűek és felszabadultak, én meg nyomottan érzem magam, és iszom a söröm, meg szívom a cigiket.
Valami tömeg van mögöttem, és baromira intenzív minden, én meg csak ülök, és cigiről-cigire gyújtok, aztán lassan indulunk, és megyünk bele az éjszakába, én meg csak követem őket, és figyelem, ahogy megvilágítja az arcukat a kirakatok neon fényei.
Valami csajok nevetnek a metrószerelvényben, az egyik rázza is a seggét meg minden, de túl fáradtnak érzem magam, hogy lelombozzon vagy ilyesmi, és akkor leszállunk, és megyünk egy rossz irányba, de utána jó felé megyünk.

Ott vagyunk a parton, kapunk jegyet a zenekartól meg iszunk valami vodkát flaskából, meg valami bort, ami íztelennek tűnik, jönnek valahonnan csajok, és én a távoli házakat figyelem, meg valami srác rókázik nem messze tőlünk. Aztán a fedélzetre megyünk, a beengedő srác kérdezi a nevem és mondom, hogy „noir vagyok”, ő meg nézi a vendéglistát és beenged.
Dobozos söröket iszok, és bóklászok fel-alá, aztán a hajó elejébe ülök, hogy elindulhassunk végre. Aztán szól valami kürt, és lassan elindulunk, miközben szól valami zenekar, és körülöttem radikálisan bebaszott rockerek óbégatnak, és kezdek felvillanyozódni, meg élvezni az utat, de valahogy a Luca és a Hibus mintha elvesztette volna a kezdeti lendületét.

Dobozos sört iszok, és kezdek részeg lenni, figyelem a fekete hullámokat, meg a kivilágított várost, és mikor valami híd alá érünk akkor tisztára olyan, mint az a jelenet az Apokalipszis mostból, mikor LSD-vel utazik a srác, és az utolsó hídhoz érnek hogy eljussanak végre Kurtzhoz meg az egész kurva pokol felé.

Valami zenekar szól bentről, én még kint vagyok, hideg van és nincs rajtam az ingem, de nem zavar, mert részeg vagyok, valami széken állok, és úgy utazok ezen a hajón, körülöttem részegek, meg a fekete hullámok, azt hiszem néha üvöltök is a többiekkel, és alapvetően jól érzem magam.

A hajóban vagyok, és sört iszok, már magam sem tudom mennyit, ülök valami széken, és figyelem a Plafon készülődését, 10-15 ember előttük, a vörös szőnyegen, elkezdődik, és hallgatom őket.
Figyelem a Pol-t a dobok mögött, és a fura az egész, mert még sosem láttam ismerősöket zenélni, és az énekesnek néha pszchiedelikusan elszáll a hangja, és tetszik is meg minden, és előre megyek és mondja valaki, hogy ez ”kurva jó” és azt hiszem igaza van.

Aztán vége van ennek is, elindulunk, és monoton léptekkel tesszük meg a rengeteg métereket, én alig élek már, és eszünk valamit a Hibusnál, bezuhanok a Luca mellé félájultan, és akkor olyan mintha már teljesen halott lennék…

Olyan voltam

Tegnap a Deák téren vártam a Dórát, miközben a Vonzás Szabályait olvastam, és ő jött egy köteg Kispál képeslappal, mert rossz napja volt, aztán a Kazinczyba mentünk, ahol ott volt a Hibus is, de ez később derült ki.
Ott boroskolát ittunk korsóból, és később leültek mellénk ilyen srácok (még később pedig lányok) akikkel cseréltem cigit.
Aztán meguntuk, hogy ezt is lehet és elindultunk kifelé, és én spontán áthívtam hozzánk a Dórát, mert olyanom volt.
Vettünk a boltban bort meg ilyesmiket, és a boltos nő nevetett rajtam, mert biztos vicces lehettem, vagy valami, igazából nem tudom.
Aztán hazabuszoztunk, és akkor ültünk és boroskoláztunk a kertünkben, közben meg lobogtak a gyertyalángok a sötétben, aztán felmentünk a szobába, és Dead Can Dance hallgatás közben egymáshoz bújtunk picit.

Aztán ébredés után, volt ilyen fáradt birkózás, és azt mondta a Dóra, hogy „olyan vagy” de igazából nem derült ki hogy milyen, de én folyamatosan nem találtam a helyem, és életre keltettem az álmos, és másnapos agyammal a Gonosz Párnaszörnyet is, aki fiatal szűzlányok életenergiájával táplálkozik.

Aztán ettünk ebédre fasírtot meg ilyesmit, és egy kis pihenés után felraktam a Dórát a buszra, hogy utána a délutáni álmok tengerébe zuhanjak.

Pótcselekvés

Ma több mint egy doboz cigit elszívtam.
(mármint ami a tegnapot illeti, hiszen hajnali egy óra van).
Ami sok egy picit, de igazából nem ittam, és nem is volt okom erre.

Pótcselekvés
Pótcselekvés
Pótcselekvés

Hogy baszódnál meg!

A hazugság útvesztői

Szitáló eső hűvöse az arcomon.
A Dead Can Dance templomi nyugalma a lelkemben.

Lélek.

Létezik ez a szó még egyáltalán?
Vagy felzabálta a krómszínű XXI. Század?

Nem tudom biztosan, végül is igazán nem számít, azt hiszem.
Mármint ami a nézőpontomat illeti, mert hiába is illeszteném más gondolataihoz magamat, amikor ez az egész változó félben lévő, folyton gyarapodó dolog (ÉN) már valamelyest megállapodott.

Ingerülten kúszik be esténként a megnyugvás csöndje, hogy megpihenhessen picit a párnám puhaságán, aztán éjszakára itt marad, hogy cigaretta füstben szemléljem valótlan, nem evilági meztelenségét, mint egy visszatérő szeretőt.

Hol vannak azok a gyönyörű, hús illatával telt napok?
Valahol a padláson kuporognak, gyermekkorom játék mackóival.

Csikorognak a gerendák a házban, nyögnek valami láthatatlan erő súlya alól, mintha maga az Őstermészet tenyerelt volna rá, egy meggondolatlan pillanatában.

Nincs kiút a hazugság útvesztőiből, és talán nem is akarunk kijutni. Keress egy kényelmes zugot valamelyik sarokban, és kucorodj össze, hogy megfeledkezzenek rólad!

Valóban ez lenne a megoldás?
Nincsenek válaszok, csak az elkeseredettség fanyar íze a számban.

Csók s bor íze helyett…

A Hanyatlás hegyei

Eső cseppek csorognak az ablakon, áhitatos mozdulattal öntözik a szárazságtól gyötört földeket, valami megnyugvás ül a vállamra, én meg mosolyogva marasztalom, a szanaszét tört darabok össze állnak valami mindent körülölelő egésszé, amit még nem láthatok át.
A fekete és mocskos ösvényre tekintek, amin ide érkeztem, és szinte kézzelfogható a megtisztulás.
Kezdenek kibontakozni az össze-vissza káoszból a cél sejtelmes vonásai, a Szent Grállom, ha úgy tetszik.

"te hasonló vagy a kereséshez"

Kimondatlan szavak lebegnek a szobában, megbújnak aztán az árnyékok közt.

A Hanyatlás hegyei között apró kis tüzek pislákolnak amiben olykor sikerül megmártóznom, elfeledett dallamok hullámzanak testvéreim közt, és én szárnyaikba kapaszkodom.
Titkos, ki nem mondott összeesküvések a megbénult bábok között. Szimbólumok a romos házfalakon, tiltott jelképekké állnak össze a csillagok.

Kevesen vagyunk.

Az acél és üveg tornyok lábánál örömtüzek égnek, ős zene és sosemvolt ének szól. Nem lesz háború, nem lesz forradalom, véres, harcra hívó jelszavak.
Hiszen falkába verődve hőzöngeni minden állat tud. De eljön az idő mikor a mélységbe hullik a kizsákmányolás eszméje, s feledésbe merül ez az evolúciós zsákutca is.

Egyszer eljön az idő biztosan.
És mi várjuk és ott leszünk.

Veszett idők

A Beletörődés rusnya pókja szőtt ragacsos hálót körém, amibe menthetetlenül beleragadok. Odakint a borús idő maszatolja szürkére az eget.

Felnézek rá.
Belezuhanok.

Lüktet a halántékom, szomorú zene szól, miközben a tudattalanság fenevadja mocorog a fejemben.

Kitörni! Kitörni! Kitörni!

Üvölti fékvesztetten és reménytelenül vágyódik a tombolás szirmaira az ujjai között, akarja elfeledett harangok zaját:

Az Életet.

veszett időket élek, semmit mondóan egyszerűek a napok.
A folytonosság megszállotjai vesznek körül, és figyelem gépies, előre programozott életük.
Vicsorogva ugranék a Napnak, és ha tehetném puszta kézzel tépném szét a Holdat.

Hazugságot súgnak a szirének, de mégis hiányzik énekük. A morajlás a semmibe veszett, alá zuhant úttalan szakadékok bendőjében, a kiváltság táltosai tüzet nyelnek, hogy belülről égjenek el, gyomrukban rikoltva születnek újjá pompás tollazatú főnix madarak s elemésztik rajukkal a világot, elemésztik dalukkal a földből kiálló acél s üveg tornyokat.

Talán eljön értem a Megváltás, hogy karjaiban tartson egy örökkévalóságba dermedt pillanatig, és én szelíd mosollyal az arcomon fogom meghálálni a szenvedés cseppjeit serlegemben.

A Pók szövögeti tovább börtönöm, érzem acélos fonalát bőrömön. Tüdőmbe szívom a tér szövetét, hogy erőt merítsek az elfeledett művészetek anyagából, hogy megfeszülve pattanjon ki belőlem az ősi világösztön, hogy majd veszett farkasok erejével törhessek kiinnen, eltiporva mindenkit aki az utamba áll, majd egy illatos réten pihenjek meg gyermekien csillogó szemekkel, ahol örökké megpihenhet a bennem raboskodó fenevad.