Picit ilyen...

Picit olyan az új lemezük, mint amikor volt valami nagyon súlyos buli, vagy ilyesmi, és ott szanaszét estél, szóval így apró darabokra, és akkor már hajnal van, és vége mindennek, és akkor már kezd világosodni meg minden, te meg már józanodsz, és zúg a fejed és nagyon fáradt vagy, meg ilyenek, szóval szerintem ilyen az új Quimby lemez.

Ilyen hepaj utáni üresedés, amikor a csendtől zúg a füled.

Kiégés

Crimson jóvoltából éppen az új Quimby lemezt hallgatom (Kilégzés) ami hihetetlenül semmilyen lett, néhol felcsillan a régi lángja a zenekarnak, de valahogy ilyen nagyon megfáradt az egész. Mintha valami 30éve zenélő bandának a 24. lemeze lenne kb.

Szomorú.

Persze van kedvencem (homo defektus) eddig egyet találtam, de még azért belemerülök jobban, mert mégsem írhatom le 1-2hallgatás után egy elég fontos időszakom kedvenc zenekarát.

Nem lehetsz ilyen megkövült szobor
Ócska színész bábok színpadán
Az egyetlen elveszett való
Halott turista egy kísértetgondolán

Innen nézve üres és silány
Makogó mirelit Isten figyel
Macskáknak játszik Honky-tonk zongorán
Egy skizoid Mikiegér, mer’ ő látni égi jel

Sebesült szárnyak a műtőasztalon
A bokorban zombi álom lapul
A TV-showban lángoló Babylon
Krisztus a Lipóton gyűlölni tanul

Egymásnak feszül megannyi akarat
A vágytól kataton görcsben zihál
Sáros a nyelvem vér és salak
Az ólom Napóleonon bosszút áll

Itt vagyok hát, kaput nyissatok
Halljátok átkozott nevem
Pofozzatok fel, bajszos angyalok
Mutassátok, hol van a szerelem

Feldobtam és az élére állt az érem
Csöndes háború, néma fegyverek
Semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen
Egyszerre szép és egyszerre szörnyeteg
/Homo defektus/

A Határtalanság Peremén

A Hold fényében őrlődő pusztaság az otthonunk, ne feledd kérlek a napsütést.
A színek az arcodra tapadnak majd egyszer, csak lásd a törékeny valót.
Homlokodon csókom parázslik, láthatatlan bélyeg mi hozzám vezet, sejtelmes fények az utakon, talán egyszer mindenki haza ér.
Hol parázslik az élet, ahol aztán szikrázva elillan, miféle szárnyakon repül felettünk a végtelen?
A tétlenségbe ragadva ízleljük múltunk ambróziáját, mit nálunk felejtettek az istenek.
Selyem sátor alatt tanyázik a válasz, színes pokrócokba csavarva, folyó iramlik messzire, mécsesek tükrén a csillagok,

tünde dallam minden mozdulatod,
meztelenül ölelő lélegzeted

Hová vezet a homály mi magába fogad?
És hova tartanak lóháton, hajlott hátú emberek?

Zúgásba ívelő ragyogás a határtalanság peremén, villanva ismétlődik a tegnapom, emlék foszlányok tépett szélei a viharban, győzelmi zászlóként lobog.

Érzed már az örvényt? Vagy csak pillanatnyi vágyódásod ismered? Miféle mezőkön szalad feléd a megváltás mi majd kézen fogva a helyes irányhoz vezet?
Újabb kérdések válaszok nélkül, hullámok lustán csapkodnak a partokon, sziklába zárt szellemek a merülés súlyával lelkük körül, börtönben a világ vége felé.
Félúton haladnak tutajok, kráterben rejtőzik a paradicsom, repedésekből bugyborékolva suttogó, kén gázos miazmák csápjaiban.

Hova bújt visszahúzódva az értelem? Legbelül a végsőkig viaskodó lidércfény, kísértetek az udvarokon, halottat vonszolnak a kertek alatt.
Minden pillanat hazugság, és talán tényleg te vagy az.

A sors, mozgásba hozza a jövőt, ma este jobbra billen egy picit.

Csillámló Tajték

Földanya ölében fekszem.
Én a Holdgyermek, ezüst szirmok puhán lüktető illatát babonázva hozza hátán szellősimításnak érződő tündérfonál.
Bíborló kultuszok csurognak le a zúgó patakon, levélbe burkolózva várják a manók a tavaszt.

Egymásba fonódtunk egy pillanatig.
Emlékszel?
Bár kis idő volt, nem várom el, de bennünk rejtőzött a felismerés.

Tünemények kucorognak a járda szélén, csillámló tajtékban az éjszaka szegéjei.
Hömpölygésbe révedek távoli dombokat figyelve, a kozmosz a horizont, messzesége rian a semmibe.
Repedések a falakon, hajszál vékony, tengernyi más jár ki-be.
Süppedve merültünk alá a csillagok örvényléseinek csatornáján, spirált alkotva, táncolva.
A pörgésnek vége szakad, újvalóságban óillatokat szagolsz.

Szél látta énekek a dombok alatt, fehér szirmokat visz el magával.
Andalító a dallam, zene lohol a nyomában, tőrök az estében, vészjóslóan villan.
Létrák fokában kapaszkodom, amely az időtlenség mezejére vezet, tegnap óta nem őrzi senki, aludni tértek a sárkányok, őslabirintus tekervényeiben születik a szerelem, habzó viccsorral les rád.

Eltűntek a szavak, amik az igazat hirdetik, csak babilon népe őrzi, félálomban dünnyögött szavak, értelme elveszett, századok vasfogai bőrén, elfáradt mára a lélek is.

Fekete szárnyak röpte a sötétben. Láthatatlan suhanás a tegnap. Foszlányaik a szélben maradnak, délibáb rémálmok a sarokban, egy szomorú nő szövi,

a határtalanság özvegye.

Láttalak

Színeket tűznék a hajadba, hogy lásd és érezd!

Az elmúlás nyomai a hófödte járdán, fehér és szürke mindenütt, narancsfényű lámpák színei csöppenek kábultan a hóra, nincs más irány csak a hátra, falak jégtömbökből, ne aggódj tudok repülni, színes tollak hátamon, te feketének látod,

varázs ének, karmikus ima,
lüktető, egekbe emelő.

Hullámtöréseken hajózzunk át, szélsebesre dagadt vitorlákkal, hömpölygés szivárványszínű tengereken, a jövő zátonyaiba gabalyodva.

Láttalak.

Nyugalom Szigete

Tegnap Nyugatvégen vártam a Dórát és közben néztem az embereket, aztán megnéztük a halott menyasszony című bábfilmet, ami nagyon tetszett bár nem okozott akkora katarzist mint a karácsonyi lidércnyomás, de szép és látványos volt nagyon.
Utána hazamentünk, és Dóra a hippi könyvet lapozgatta, de megunta hogy minden színes ruhás, meztelen lány képénél sóhajtozom, úgyhogy inkább mást csináltunk, ilyen elszállt zenéket hallgattunk meg fél órás spirituális dalokat, az arcomra tapadtak a színek, és valami kellemes meleg áradt szét mindenütt,

nyugalom szigete lett az ágyam.

Nem

Nem.

Még nem érzem át a Tél komorságát, szálingózhat hó vagy üvölthet veszett farkasként a hideg. Színes pokrócba bújok összegömbölyödve, és inkább álmodok napsütést meg zöldellő dombokat.
Az út szélén a falevelek elfelejtik a Színt.

Véget ér egy fejezet.

Miféle kábulatot hoznak magukkal a hópelyhek a hátukon?
Ezernyi ösvény színtelenül ömlik bele az Útba.
Tócsák tetején jéghártya csillog.

Harsány és Pszichedelikus

Van a hippi könyvem, ami hihetetlenül szép, és a csodálatos képek mellett eléggé tartalmasnak és átfogónak tűnik, bár még csak az átlapozás szintjén tartok, de amit eddig láttam az nagyon jó.

Egyébként nincs most semmi más, egy ideje nem tudok betelni a Tomorrow Never Knows-al hihetetlenül sokrétű ez a Beatles dal, olyan „benne van minden” dolog, az emlék is, ami hozzá köt, mosolygásra késztet, távolabbra űzi a hideget és a sötét.

Színek, fények, hangok.
Egybemosódnak ezek a dolgok, valami egészen fantasztikusat alkotva.

Ilyen jó

Tegnap estefele furák voltak az emberek, akikkel találkoztam, mintha mindegyik arcába láttam volna a felismerést, és mintha közölni akartak volna valamit, de aztán megtorpanva hátat fordítottak.

Nagyon furcsa volt.

Aztán akartunk Dórával venni cipőt de kiderült, hogy nem volt pénzem úgyhogy akkor így mégsem, majd elmentünk hozzájuk, és akkor eltelt az idő (Dórával nagyon gyorsan telik az idő). Ittam macis teát meg ilyenek, és akkor ott ültem a családias hangulatban, majd aludtunk is majdnem, de aztán tényleg.
Reggel kócos voltam és napsütés volt mindenütt, Dóra dolgozni ment (szegényke) én meg haza, és ilyen jó volt ma, ahogy jöttem, nem tudom elmondani, hogy hogyan, de ilyen jó volt.

Most meg a Jefferson Airplane szól, ami ilyen szép most.

Zuhanás

Éjfél után, valahol két világ között lebegve, sms-t kaptam Dórától (előtte volt egy furának tűnő telefonbeszélgetésünk) és eléggé magával rántott ez a két sor.

„Átutazok a tudat sivatagján, remény nélkül folytatom.
Sodródok az óceánon át, halott mentőcsónak a napon.”

qotsa.

A Nap ma élesen a szemembe vágott karöltve a széllel, penge éles a valóság az élén egyensúlyozom. Örvénylik alattam valami megmagyarázhatatlan. Lábaim reszketnek a közelséget érezve.

Felemelkedés.
Zuhanás.

Varázsnap

A napomat főleg a Pink Floyd és Gandalf szürke szakálla határozta meg, és persze abban az ezüstpapírba csomagolt ajándék is közre játszott, hogy a varázslat csillámai a homlokomra telepedjenek.
Gyümölcs tea is volt, tea házakat idéző hangulattal és ízekkel, a tökéletességhez csak egy babzsák fotel hiányzott volna, de azt hiszem nincs okom panaszra.

Arwen életre kelti a folyót, elsodorja vele a fekete lovasokat.

Dallamos tünde nyelv a fülemben, aztán ezt felváltja később a Pink Floyd.
Ha ügyesen csinálod akár még a repülés érzését is átélheted egy lilás kanyon felett, de vigyázz az éles csúcsokkal mert veszélyesek.

Sötét lepel a házakon, a csillagok fénye csurog rajta.
Ákombákomok a szemem előtt.

Levelekkel takarja be magát az Ősz.

Szemfényvesztés

Sötét színű neszek az avarban, életre kelt levél szőnyeg a lábam alatt, a felhőkkel siklik tova a délután, különös fény az ég alján, minden olyan mintha valami mese könyv képe lenne, visszatért puha lépteivel, szivárvány szemével, egy villanásnyi ideig.
Ösvények keresztezik az Utat, bolyongva elveszünk szövevényes tekervényeiben, nincsenek már titkok a kövek alatt, nincsen villámló felismerés, csak a bennem szétáradó nyugodtság lüktet, kavarogva formája elmém világát.

Hova szalad az ezüst ívű folyó?
Hol ágaskodnak transzba zuhanva a vadlovak?

Selymes a hűvös most bőrömön, zuhanva hullt alá szakadék mélyére a förtelem, fáklyalángok a víztükörben, megakadni látszik az összevisszaság.
Fújtatva mászunk hegyek ormain, már nem tanyázik ott a megváltás, hasadékokban lármáznak a sebzett hátúak, bordal és korbács a szilánkok peremvidékein, halhatatlan pegazusok dombokon, itt voltál mikor a napfénye ragyogott, vajon merre jársz az éjszakában? Angyalok tollaival bélelt vánkosok, vándorboton rúnák, elsiklunk mind a lényeg felett, hiábavaló a kimondatlan szó.
Lassú áramlás most a zene, ujjaim végét beléjük mártom, apró örvények a felszínen, a mélység titka feltárulni látszik.

Vízió színű látomás,
Bűbáj hangú szemfényvesztés.

Végtelenség

Érzed az éjszaka magányát, ahogy lassan terpeszkedi egyedül odafenn?
Halkan csobogó patak neszét hozza az eső illatú szél, elfeledett meséket susognak sötét lombú ősi fák, a talány a kérgük alatt, megfejtés minden kérdésre.
Tündérek lábnyomai az avarban, baljós szempárok villannak távoli rémségeket idézve. Kandalló illat, agyagkorsók az asztalon, lovasok az esőben, bandukolva sáros utakon, rejtőzködve húzzák össze köpenyüket magukon, nem menekülhetnek a múlt elől. Ott leselkedik a sarokban, prüszkölve fújtat hűséges hátasuk.

Mi marad ez után?

Pár kődarab, néhány rózsaszirom, a tudás almája a törött álmok asztalán, selyem hangú tündér hercegnő dalol az ablak mögött, nem látni már. Pókháló mindenütt, kiáltás az éjszakában, lobogó fáklyák és mécsesek, gyilkolni jár a veszett idő a kertek alatt, csillogó kés az éjszakában, vércseppek a küszöbön, beteljesül mindig a végzet, lángoló szablyával védi igazát, nikotin szagú hajnal közeleg, át fogom aludni a reggelt, át fogom álmodni a holnapot, kitaszítva királyságok kőtömbjei közül didereg a herceg, arany koronáját sár szennyezi, szemében könny és magány. Az elmúlás indái béklyózzák.

Merre van az arany trónus?

Feledésbe merült katonák kísérik szótlan nyugalommal, az útra melyből nincs visszatérés, palást lobog a szélben, eleven karmazsin, életre kelt lángok, csak a mélység létezik csupán, széttárt karokkal fogadd magadba, egyetlen lélegzet és a szolgája leszel, nincsenek válaszutak, se fekete és fehér. Csak a színek útja van, és nincs visszatérés, nincs semmi sem már onnan. Magadba fogadod a szivárvány ösvény horizontját, elnyeli lépteid a hajnal, csak egy hasadás a valóság falán, mégis ez lesz az élet, kábultan rügyező, mindenhol ott levő. Legendák csarnokai már az enyészeté, izzó lépteiddel lassan elhaladsz a távolság mellett. Megszűnik a tér, már régóta nincs idő. Eleven szellemként siklasz univerzumok örvénylő rianása felé, lilás árnyalatú fellegekbe kapaszkodva, végéhez ér a küszködés, befogadod a Mindenhatót, megízleled a végtelenség aranyló cseppjeit.

Békesség

Falevelek az udvaron.
Az elmúlás szőnyege azt hiszem, leveti ruháját az Ősz. Fagyott ágak végéről csöppen az eső, életet idéz, vagy valami hasonlót, elhozták a felhők a megnyugvást, és fáradt beletörődéssel adják át a földnek.
Járandóság.
Nincstelenül bolyongva talált rám a sötétség, falnak dőlve cigarettázva, a kertet néztem, ami nyugodt volt és tisztának tűnt a fények játéka miatt.
Kinyúlni az időtlenség felé, és egy könnyed mozdulattal megérinteni a Holdat, árnyjáték a holnapom, tündöklő látomás a tegnap.
Sisteregve közeleg valami az űrön át, villódzó béklyóiból kitépi magát a riadás, leheletnyi fáradtság az arcokon, átázott sapka, kabát.
Sál csüng elnyűve a fogason, talán még meg is libben picit, tócsák a cipők alatt, nincsen összefüggés régóta már, mágikus az este, szertartás utáni fáradt áhítat, templomtorony a messziben, harangja most szótlanul dalol.
Békesség az ázott udvaron, kézzel fogható a hangulat, csillámló fergeteg a zápor, mélységekből fakad.

Moraj

Színes lepkeszárnyak a tegnapon.

Huss.

Elrepült még a puszta emléke is.
Ilyen egyszerű lenne?
Nincs többé marcangoló múltidézés?
Gyökerestül tépni ki!

Aztán csak a semmi falának dőlne hajlott hátam és az üres órákban töprengenék életem hova valóságán, azt hiszem tévút minden egyes ösvény ami hozzád vezet, azt hiszem a tegnap szárnyait kitépték, gonosz vigyorú pattanásos kis kölkök, rúgkapál ízelt lábaival a nagyító perzselő halála alatt.

A fény a végzet,
és nem a sötét mint képzeled. Legalább is nekik.

hullámok moraja,
viharok dallama,
holnap szirmokat hoz a napkelet,
puhát,
illatosat.

Fodrozódás

Odakint eső cseppek fodrozódnak a leveleken, én meg Björköt hallgatok.
Az a tündéri érzékenység ami belőle árad, valamiféle olyan érzés mintha a hang egy fonallá változna és a szemed előtt lebegne, amibe bármikor megkapaszkodhatsz, és lehunyt szemmel hagyod, hogy sodródj az érzések áradatában.

Energia.

Kékes fényű, néhol fehér, ami elönt és magába fogad, lélegzet vételnyi pillanatig a mindenség részévé válsz és huppanva a földön találod magad, de a varázs ott marad, a szőnyegen kucorog, színes párnát dob feléd.
Elkapod.

Kacagva.

Grimm

Dórával Grimmet néztük, ami igazából nem volt jó, csak Monica Bellucci miatt, de idétlen volt és túlnagyolt az egész (meg hangos) és keveset szerepelt a Tükör Királynő.
Aztán találkoztunk a Bolond Lánnyal aki megállapította, hogy művész alkat vagyok (vagymi) és ültünk vele a hidegben.

Semmi amúgy,
Dóra itt, vacsora után vagyunk.

Kócosak a levelek odakint,
Köd gomolyog.

Vágtázó Halott Ének

Valami mosoly szűrődik át ezen a szürke délutánon.
Nem rég Vágtázó Halott Ének dallamában mártottam arcom, elragadtak táltos paripák különös szikrákat szülő patái.
Robajló esőcseppek a mában, érzed ahogy a múlt szilánkjai bújnak elő bőrödből, a semmiből születve ujjá, a homály köldökéből.

A tegnap lapul a tenyered között, fésületlen bájos arccal, sarkokban árnyék mocorog, derengő félelme fénytől csöpögő lidércmámorban, ködök a jövőt takarják, hiába is fürkészed tornyod erkélyéből, lábad előtt széttörött oltár foszlányok, bátortalan mozdulattal söpröd félre őket. Tömjén illat az ajtó mögül, ideje lenne gyónni már, szivárvány színű ostya a nyelved alatt, feléd közeleg a megváltó, homályos utalások egy szubkultúra ábrándjaira. Hamvaiból támad fel a Zöld Sárkány, a vándorló kábulat, fennkölten hívod magadhoz a föld szellemeket, siklanak fenyő lombok között. Bús szemű farkasok vicsorában látod lelked csorbult erejéből vonagló áldomását, agancsok a hold felett.

Csillámló Semmi

Nyalókától piroslik a nyelvem, street spirit hallatszik a radioheadtől.
Nem sokára befelé a városba.
Olyan hangulatom van, amit csak a narancssárga fényben szálingózó hó tudna vissza adni.
Ma ilyen kellemes nap volt a semmivel leöntve.

Színek kúsztak a lombokon, és dúdoltak is csendben talán. Sejteni lehetett a hártya vékony fal túloldalán rejtőzőt. Hallani a tündér kacaj cseppekbe olvadó leheletének rendszertelenül suttogó csillámlását.

Foszlányok

Feszül bennem a tegnap különös foszlányiból valami megfoghatatlan örvény, ami időtlen idők óta bennem lapul. A szobában hideg van, és szürkés szín mindenütt.
Monoton zene a fülben, szélsebes gondolatok cikáznak a szemem előtt.

Tenger parton csapkodó hullámok illata lebeg az ablak előtt, magam sem tudom honnan bújt elő. Sétálnék most elhagyatott üdülőváros főutcáján, majd a strandon rozsdás hinták és elhagyott labda között.

A folytonosságon át szemléljük az igaznak vélt tényeket, de szerintem hazugság.
A világ már a kezdetkor változik, láthatatlanul morajlik alattunk az ősóceán.
Fehér csóvát húzó üstökös király, pulzáló ionfürdőben születő rianás.

A mindenség sebeiből vércseppek hullnak ránk, szivárvány színű, mint az út amin haladok az ismeretlen felé.

Az Ezerszínű Boszorkány ujjai a homlokomon, transzba szeretkezzük magunkat ha meglátogat, feledés homálya bíbor szemeid mögött, ismeretlen drága kövek a csillagok, a tündérek alszanak a levelek alatt, gomba sipka árnyékában, különös királyok vesztik el örökre hatalmuk, földjük az enyészeté, elfelejtik őket a fák és szarvasok.

Nincstelenül sodródunk a kozmikus magány hajóján, körülölelve vastag prémű hazugságokkal, rátarti életünk szempillantásaiban tükröző végtelen a halál.

A kövek a múltat éneklik a kertek alatt, sosemvolt világukat dicsőítik, szelek ormán születtek a sárkányok, pikkelyük azóta megszürkült, megkövült. A hegyek alatt alszanak, álmodnak katakombák lidérces mélységéről, fekete odúk sötétjéről. Kincs halom fészkükben, aranyló jogar, rubint talizmán.

Zion emléke

Csütörtökön Dórával az A38-on voltunk koncerten, falnak dőlve néztük a mindenféle szerzetet, sört ittam és kezdtem feloldódni, mert odafelé jövet nagyon lehangolt a sok szemét és mocsok, ami a városban tespedt.
Elkezdődött a Balkan Fanatik, ami nem sok szót érdemel, igazából csak az utolsó számnál voltak jók, de csak azért mert csatlakozott hozzájuk a TGU-s dobos meg az énekes.
Aztán előre mentünk, Delírium kisasszony somfordált a tömegben (érezni lehetett mámorító illatát) és egy varázslatos szitár szólóval elkezdődött a Transglobal Underground koncert, ami leírhatatlan, annyira összetett és szerteágazó dolog, ezernyi érzés meg gondolat kapcsolódott össze táncolva a fejemben, ilyen szivárvány törzs életérzés picit, inkább volt ez valami istentisztelet mint koncert, Babilon és Zion emléke lángolva parázslott a táncoló emberek között, izzadt testek a színes fényekben, rasztás tincsek repültek szerteszét, magával ragadó ritmusok szakítottak ki a rideg valóságból, másfélórás transz, szivárványfényű utazás a színek hullámain.
Majd vége lett, mi meg Dórával haza mentünk, vagyis hozzájuk, ettünk valamit, meg én még két vaníliás pudinggal létesítettem komolyabb kapcsolatot, és utána alvás, az a fajta nagyon mély dolog, ami talán az ősidők bugyborékoló tájaira visz vissza.
Felkeltünk késő délelőtt, aztán ott voltam sokáig, ahol tekkeneztünk meg ilyesmi, és a gyűrűk ura trilógiával a kezemben hazajöttem.

Talán(y)

A messziben lármásan közeleg a hajnal.
Radiohead hallatszik a mostban, valami világégés utáni kép, ahogy ülsz egymagad egy autó tetején, szemed előtt roncs mező, várod a napfelkeltét.

A világon egyes egyedül.

Nincsenek határok, miket átléphetnék, és így megtorpanva semmit se lépek át.
Fáradt szemekkel kutatom az időtlenség mélységeit, korgó gyomrom a belső időm tökéletes mérőeszköze, kócos hajam meg…

nem is tudom.

Szabotálni akarom a valóságot a bennem ketyegő időzített bombával, állok a közepén, a valóság közepén, és bumm.

Pillangók szállnak szerteszét.
Tarka szárnyaik az eget hasítják,
tündöklő látomássá, az álom víziójává válva.

Lehetséges lehet?
Talán(y).

Párnacsata

Nyugatinál találkoztam a Dzsófival meg vele voltak lányok akiket ismertem látásból, és vártunk valakikre, de aztán felfelé mentünk és az aluljáróban már volt sok gyanús egyén, de az óránál még többen, és kürt szólt, vagy duda, és a rengeteg tömeg párnát bontva a földre feküdt, de én nem mert nem vittem párnát, és akkor úgy minek, szóval ott feküdtek mind jó sokan, és aztán elkezdték egymást ütni-vágni (párnákkal) én meg ott mosolyogtam a korlátnak dőlve, és ilyen vidámság lebegett a levegőben, meg tollak, és érezni lehetett ahogy felszabadul a sok pozitív energia, és muris volt az egész, bár fele annyi emberrel jobb lett volna azt hiszem mert így nem tűnt olyan spontánnak mint kellett volna.

Aztán a Westendbe mentünk fütyülősért a Dzsófival meg az Idussal (azt hiszem) meg ilyen sráccal, aki a vááá kategóriába tartozott és tuti ufó vagy valami, mert szerintem ilyenekre nem képes egy homo sapiens amire ő, szóval így izé.
Mindegy.
Láttam hippi könyvet, ami biztos nem ér annyit mint amennyi, de tuti megszerzem, mert szép nagyon, és akkor ezek után teázni mentünk a cd fűbe ami kellemes volt mint mindig és a Dzsófival beszélgetni próbáltunk, de ez gyakran a nevetésbe csapott át és vettem neki sütimacit hogy csöndbe legyen picit (najó nem ezért) és akkor sétáltunk utána és villamosra szálltam.

Kitudja

Vodkanarancsos este, elnyúlva az ágyon, burgonya szirom meg qotsa, előtte jegyvásárlás, kicsi meglepődéssel meg durcival, aztán kaja, meg minden, és haza séta különös utakon, kutya vonyítás, minden kézben valami, a hold elmosódik a képen, de tudom, hogy ott van a zöld fölött, ma meg kyuss is volt hangosan, meg elmerülés a kozmosz fényeiben, ölelkezés a gyűrött ágyon, elteltek a percek, jött a sárga busz, és elindult vele kitudja hova.

ELADÓ!

Az van hogy a bátyám karácsonyra vett nekem egy Nick Cave válogatott versek című dolgot, amit én a Szigeten megvettem, és nem igazán kell belőle kettő, szóval akinek kéne annak eladom rendes áron mert zsír új, és nem is lett kinyitva vagy ilyesmi.

Hm?

NOLA

Down-Nola szól hangosan, hozzá cigi meg Guinness.
Ha ilyesmit hallgat az ember valami torz viccsorra rándul össze az arca és lassan bólogat maga elé bámulva.

...érzi, ahogy cuppogva merülnek el lábai az iszapban, fülledt és szikla nehéz a levegő, zihálva kapaszkodik egy csupasz ágba, hínár meg méreg zöld moha a törzseken, aztán csak annyit tehet, hogy átadja magát a süllyedésnek, eltompult aggyal, bénult tagokkal, sár mindenütt, valahol egy betépett néger vuduz, aligátorok siklanak a posványban, gyilkos szemek villanak a mocskos víz alján...

mocsárzenebazmeg

Látod?

Látod az összefüggést a kavargó időkön túli dimenziók és a monitorom között?
Vajon a képcsövekben lakozik a végtelen?
Vagy valamiféle különös lenyomata, mint krisztus teste a templomokban?
Merre vannak a rózsaszirmok?
Milyen színben látnád őket különös világodban?
Piros? Lila? Kék? Fekete? Zöld?

A válaszok talán már alszanak.
Vagy csupán badarság az egész.

Felhők mögött szunnyad egy kődarab.
Halott.

A monitor fénye kavarog tovább. Talán megnyílnak a közeljövőben az ajtók.
Talán aludnom kéne már…

Merre?

Interpolt hallgatni az estében, keserű ízű cigaretta a kertben, csikkek, és törött gyufa szállak, ha nem nézed a Holdat akkor nincs is, csak a feletted lévő sötét.
Bíbor rúzsod a fal és az asztal között, sosem találod a dolgokat, elnyomott ásítás a vágy, sörhabot böfögsz a sűrű reggeleken, eltompultságban oldódó szerelmi mámor, falra fújt pláza szonett minden suttogott szó.
Ablakon át tekint messzibe a gyertya láng, színes kis börtönébe zárva, sercegést énekel viasz testének, lassan enyészik el a sötétben.
Monoton kopogás a térden, az ujjak életre kelnek, elhalt már a beidegződött mozdulat, elmúlt a szag az orrban, zörgés a füledben, ami nincs már, tétován szúrod hátba a hajnalt, hol vannak a sörtől ragadó táncparkettek?

Merre van részeg mámorban fetrengő ifjúságom?

Különben is

Lázas őskultuszok homályából kiszökkenő végtelenségben morajlik a különös illatú délután, a gondolataimban vesznek el a múlt tajtékos foltjai, vágtáznak a halott kémek és újjá születnek piciny táltos fiókák, a természet úgy hiszem rúgkapál, és csaholva veti le magáról a kétezer éves igát, nincstelenül kóborlunk a semmiben, ami életterünkbe olvad át, lehulló levelek az avarban, az ősz halottai, alszik lassan már a minden, csak egy lágy csókot kérek tőled még elalvás előtt, hogy boldog kábaságban vészeljem át a halált mi minden évben magához von, csak egy pillanatnyi szín kell, és készen állok hogy vacogva adjam át magam a télnek.

Különben búbánatos leszek.

Tűnődés

Dohos szagú fóliánsok zizegő neszére vágyom, hogy mélyre szívhassak újból valamiféle ismeretlen tudást, tapasztalatokat. A harmat az ablakon csurgott az előre megírt enyészetébe, ami talán nem is számít igazán.

Egy erdő közepén a kidőlő fa sikolya vajon hangtalan marad?
Vagy emlékeznek rá néma, öreg társai?

Évek óta nem láttam szentjános bogarat.
Hova tűntetek?

Kiszámíthatatlan

A sötétbe veszett a fénylő hátú délután, magával ragadva a napsugár tiszta álmokat. A zuhanás utáni csendet a mélyűr sötétje váltotta fel, utána meg néhány piros szirom súrlódó nesze az élet lehelet vékony hártyáján.

És azután?
Vagy azelőtt?

Láttam magamat szemed fényében, mint ahogy te is szembe nézhettél önmagad démonaival…bennem…benned…bennünk.

Azután nem volt semmi más, csak a tél múló szorítása a méregzöld ködökön át, majd az is eltávozott.

Üresség…a hanyatlás hegyei ormán, öreg remete férkőzött lelkem tárnái közé, hogy aztán egy pillanat alatt elsodorja a nyári szél.

Nincsenek álmok, csak ez a fura légüres valóság.

Igazgatói székben trónol a lázas ifjúság.
Nemtelenül sodródva a káoszban.

Kopott sírfelirat.
Vagy még ennyi se.

Kiszámíthatatlan.

Este Féle

Átjött aztán a torokfájós Dóra, és kaptam sok csokit, meg nagyon aranyos rajzot, a sok csoki ilyen tökfejre hasonlító csomagolásban volt, ami nagyon klasszul nézett ki. Aztán feküdtünk csak az ágyon és néha láttam az érzelmek délibábjait, ami valami másnak az árnyéka volt, és átcsurgott a valóságba így a szélei, és fekete pöttyök voltak a kezemen, és szagolható volt, meg érezhető.
Gyújtottunk gyertyát, ment áhítatot árasztva a Dead Can Dance és feküdtünk a pislákolásban meg ilyesmi.

Reggel teát csináltam Dórának, mert megkért rá, Dóra mamája által csinált varjús, meg tökfejes sütit ettem, és olyan jó szürkés volt minden, amit a cigi füsttel tetéztem, és míg én a parázsló gondolatok szikráit figyeltem addig Dóra lustálkodott majd megkésve csatlakoztam, de nem tarthatott sokáig, mert hamar el kellett mennie dolgozni, én meg ettem pizzát, és németeket öltem virtuálisan.

Varázsos

Varázsos volt a sötét kertben Dead Can Dance-t hallgatni, és bámulni cigarettázva a sötét levelek különösen elmosódott kontúrjait.
Misztikum osont a lassan kibontakozó éjszakában, odvas fák üregeiből kibújva.

Este Dóra jön majd, és azt mondta, hogy valami szuper halloween-i ajándékot hoz.
Klassz :)

Labirintus

" A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de legtöbben félúton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe. Ott Isten várja, felzabálja és kiokádja őket.
Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak az ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik..."
/Simone Weil/

nemtom

A spirituális út mentén a meggyfa mit jelképez?
Sárga levelek a földön.
A nagy kékség aljába kapaszkodom.
Nádtetős paraszt házak fehérre meszelt fala a végzet?

nemtom nemtom