Keresztül Ássa Magát!

Marasztaltál Kedvesen

Széttéphetnéd ha akarnád, de odakint inkább mint az idebent az ami maradásra kényszerítve áldozható, és csak azután hogy magaddal hurcoltad azokat amiket nem is igazán akartál, de ott van, és benned él, miután csak annak az árnya nem leszel amit legutóbb marasztaltál..

Kedvesen.

Magot Vet

Görnyedten nekifeszül ujjaival gödröt kaparva ki.
Magjait a fagyott göröngyök közé szórva sóhajt fel.
Tenyerével megtörli homlokát.
Odakint körülötte minden mozdulatlan.
Vészterhes idők vonulnak el a horizont felé.

Szakállába sárdarabok ragadnak.
Nézi a varjakat ahogy szállnak el.
Emlékszik a régre mikor ő is köztük volt.
De ledőlt egy torony és fellobbant egy tűz is.

Köhögve hátrál arrébb.
Hallja ahogy rügyezik valami a földkérgeken túl.
Morogva mennydörögnek a kőzetlemezek is.
Tektonikus mozgások moraja mindenfelé.

Mélység Húzódik

A gondolataikkal sodródott tovább.
Az álomködök tajtékjain túl.
Gomolygó áramlatok és karmazsin színű látomás.
Kezdetekben az ige aláhullott a világ mögül.
Kezdetekben még a Semmi volt, és mögötte a fénytelen sötét.

Messzire tekint napnyugtakor a Néma Király.
Kezébe veszi fakó pallosát.
A birodalom határait az enyészet zabálja fel.
Feneketlen mélység húzódik azon túl.

Kóborlók szítanak tüzet a pusztában.
Szakállas, szikár, szótlan alakok.
Mint csillagok az éjszakában.
Eonok múltán az összes kihuny.

Void Ov Voices, Ulver

Eső hull, miközben bámulja a fekete hullámokat, nyaldossák a mocskos köveket a parton, messze tőle a város fényei.
Derengő délibábok.
Később lesétál a gyomorba. Füst és kántálás öleli körbe, pogány népek figyelik lépteit, de lehet hogy csak képzelődik.

Dohányzik a falnak dőlve.
Sötét árnyak vagy leginkább falaknak rémlenek az emberek. Lehunyt szemmel belülre figyel. Szertartás folyik odabent. Halálmadarak gubbasztanak károgva a sarokban. Legbelül mozdul és emelkedik valami.
Vagy inkább AZ.
De véget ér minden hamar.
Fiolában rejtette az álomködöt, kihalássza zsebéből, majd magába fogadja azt.
Néha a katarzis közelébe merészkedik, és mozdulatlanul tombol, miközben megrándul az arca, és párszor előre bólint jelezve azt a külvilágnak hogy…

Életet lehel belé mikor mögéje kerül, és csak az indák tekergőzésére figyel a vállán ami valahogy összhangba kerül a zenével.
A fények eljövetele közeledik.
Szótlanságba burkolózott bölcsességet hallgat.
A Mindenség végül megérinti őt.
Aztán kisétál a szélbe átkelve a híd alatt.
Öreg épület falának dőlve mered maga elé.

Ráadásul

Baszod!

Feledhetem

Didergő Titkai

Egybefolyik a sötétség az idővel, ami végül lassú monotonitásba burkolózik, és vacogva tér vissza önmagához, mintha valami iszapból keveredne ki a folyó mélyén, érzi maga köré fonódni a hínárokat, ami elfeledett, éhes istenségként ragadja meg, hogy erőt nyerjen belőle a feltámadáshoz.

Üres minden mikor szétnéz és valami élet után kutat.
Az utcákon senkik és semmik. A világ mozdulatlansága nehezedik rá.
Megbámulja a berepedt kirakatokat, meg nézi ahogy a szemetet hordja magával a szél.
Valahova messzire, ahol ő még sosem járt.

kristályossá fagyott feketeség
köddé fakuló falainak
didergő alabástroma megremeg.
sejtelmet öklendező sikátorok
macskaköves keserűségének titkai.

Mostantól csakis az övé.
Mintha teljesültek volna az álmai…

Bahh!

Kimerevedik Mikor Villan

Kormot köhögött az éjjel felé, és tekergőző füstök meg furcsa ködfoszlányok játszottak fogócskát a lába körül miközben persze körülötte nyilvánvalóan minden haldoklott, és ő meg csak fáradt mosollyal az arcán nézte ezeket a dolgokat, és cigarettára gyújtott merengve valamin, mással nem is nagyon foglalkozott már.

A dallamok az odúkból születnek újjá, és hitvány szárnyaikkal kitörnek a Nap felé.

Az elrugaszkodás pillanata az, ami végül kimerevedik úgy, mint valami fotó, és beleég a vaku villanásával a retinába, mindeközben nyugaton a hömpölygés áradata, és kissé arrébb meg az a máshonnan jövő süvöltés, ami mindent magába húz.
A népség meg csak dagad, és néha csak hazug messiásokat követnek, olykor pedig ezer éve halottakat. A fogadók üszkössége mellett heverednek el, és morajlik a vége a dolgoknak, amik végül is csak bántalmat hoztak magukkal, cserébe a feledésért.

600!

Bármimás

Tekeredik maga köré. Lassul.
Aztán tovább haladva szánja el magát.
Ajkadhoz hasonul és maga mögé lép,
Vigyázva vacog a tegnapon,
Mindenki előre felé néz,
miközben leginkább a semmi is csak olyan mint a bármimás.

Salétrom

Ráérezni: katarzis,
Minek után felfokozódni látszódik valami elhullni készülő más,
Selymeken fészkelő salétrom szárad,
Maradni készül, de azok után sem ér már el odaát,
Feledékenységem fokozódik mindezek után:
A példák helyett az igéket viszed tovább.

Hasonló

Ártatlanságod mögött vadul tekergőző angolnák hada – vagy valami ahhoz hasonlót szánt neked az Úr.
És mitévők legyenek azok, kik az utolsó zsoltárt is elmormolták, és sarat könnyeznek vackukban.
Valami mennydörgés suhan odafent, és alátámaszthatja az onnan túlról jövő nyalábokat is, egy próféta feje a porba hull, és a gyalázat szárnyai suhognak az ablak mögötti feketeség koromszerű látomásain túl.

!!!

Dagon

Mintha a tűz lángja is megdermedt volna odakint a katlan szürke sötétjének árnyai között, miközben a vadak már arrafelé kóborolnak, és selymesen tovább nyűgözött minket a valóság, és harmatot leheltél be a mélabús hajnalon.
Csillagok ereszkednek alá az égből, dicsőséget hozva el a vízbefúlt királynak, és utódokat nemz a hínárnépség az elfeledett falu leányainak, s majd azok a fattyak gargalizálva gugolnak a jéghideg partokon, metsző szél karistolja majd elhagyatott zátonyait,
mennyből született dörgést, feketét vajúdó felhők gyomrában balsorsot öklendező esőt hozva el magával.