Talány és Csend

Arctalan talányok sűrűjében botladozva a sötétben úgy tűnik e pillanatban nélküled, és messze vezet az út végén a fák most inkább szomorú ágaikat lógatják bele, ebbe a kékes ködös derengésbe ami inkább hasonlít hozzád, mint a valódi szürkés masszára ami oda kint hőbörög, és az égbe nézve, dőlve hanyatt azokba a bizonyos láthatatlan erőkbe, amik nem is lehetnének ott a józanság tudása szerint.

Varjak röppenek fel, és fekete tollakként kavarognak az összepiszkolt égen, és van valami kézzel foghatatlan most, van valami olyan, amit talán fel sem foghatok. A város zaja távolinak tűnik, nincsen tömeg és lánctalpasok, valami rozsdajövőt látok bennük, valami indákat, ahogy szanaszét feszítik szét a betont.

De inkább csak harmat, inkább csak csend csepeg az eresz alatt.
És azt hiszem az összegereblyézett levelek ma szomorúak.

Szomorúak nagyon-nagyon.

Hömpölygő Merengés

Van néha a merengés, ami látszólag fogva tart, de mi van akkor, ha inkább a tudatállapot a rab, és belegabalyodva vergődik a kivetett hálóban, amit erősen szorítunk?

És a lüktetés, ami átitatja a hétköznapokat, és hömpölyögve pulzál körül, és olyan mintha láthatatlan hullámokra dőlnél, és lehunyt szemmel néznéd a színeket, amik kavarogva rügyeznek körül, és új életet szülnek a semmiből, és fekete toronyvárosok villannak fel, valahol a szemed sarkán túli mezsgyén kívül, és borzongató érzés telepszik rád, hogy mindez él, és egy lény várakozik rád a híd alatt, de most nem a troll, hogy megegye életed, és semmi sincsen a tekintetében, csak az a nagyon erős fény, csak az a nagyon sűrű fehér, de sötét a sziluettje, sötét a sziluettje ha én most azt akarom, és a városon túl csak azok vannak akiket kiűztek, rozsdás vagonfalvak a síneken, és rátelepszik valami éteri zaj a világra, és meg telepszik ott a színeken.

A Tékozlás Jutalma

Sötétlő múltban áztatott mákonyos magányban érzi a híd alatt a csillagok illatát, fáradtan dől a repedezett falnak, suttog egy mondatot, suttog a dalnak.
Majd azután hogy megtörte magában a csodát, valami felindultságban riadva tűnik el, s varjak röpülnek keresztül a fagyott mezőn, s drótokon pihennek majd, vagy ott, abban a seszínű avarban, s a kopott gúnyájú meg feléjük tart, de nem madárijesztő, nem akar semmit sem, s a viasz cseppek az ujjadon könnyek, amik a bánatból és a mesékből születnek újra és újra minden éjjel.

De csupán tékozolni, s szelet vetni nem lehet, mert mikor hátradőlve fújod magadból kifelé a füstöt, valamerre a kormos fából ácsolt plafon fele, akkor persze bepillant a bizonyosság a koszos ablakon, s maszkok vágnak feléd semmilyen, üres grimaszt, s a bögrék az asztalon hevernek, és papirosok mindenfelé, nem mondanám, hogy ez így van rendjén, de a természet sosem változik, csak néha mikor a hatások már hullámokká dagadnak, s hatalmas förgetegként csapnak oda, és akkor minden beleremeg, és minden morajlik meg sikolt, és ez nem feltétlenül jó, sőt határozottan rossz, és a milliárd éveket nézve, mármint ha te valóban létezel, és belegondolva vakságodba, belegondolva a fénybe és a sötétbe mi téged körülvesz, és a magány őrületébe, hogy igazából senki sem méltó hozzád, én nem lennék a helyedben, hiába az imára kulcsolt kezek, és hiába a hatalmas katedrálisok, mert szerintem te igazából nem vagy boldog, mert igazából szerintem te nem is minden nap létezel, csak néha, mikor vonaglik a fény az űr mélyén, te olyasmi lehetsz, energiák lüktetése meg csillagok süket dallama, ami csak tekergőzik örökké, okádva ki magából az életet.

Bármi Más

S néha felüvölt a szél, s füstölő illata terjeng, de inkább mint cigaretta füst, pedig az is akad ha előtör a borgőzös félhomályban, Zeusz vére csöppen a székre, s mindent láttam, s mindent hallottam már, és az űr csendje fejét rázza, de nem úgy mint akit sértegetve löktél félre, hanem mint aki tudja, hogy tévedsz, és a butaság itt inkább őzgidás suta báj, és érvényteleníti már a valót, de odakint te megfagysz ezt biztosan tudom, és a könyvek inkább mint valami más, mert ők azok kik átölelnek a magányban, és mindenki mást taszítok arrább, de ez kényszerűségem pajzsa, és valahogy igazabbnak tűnő mint bármi más.