Törmelékek

…hogy aztán elérhesse a folytonosságot.
Bekábultan a szelektől tartott talán dél felé, de nem is igazán számított, csak el a hegyektől! Tűzvörös sziklák morajának hőségétől, mi bőrébe mart miután…

…talán csak a semmit tartotta ott.
A Nap hevétől parázsló obszidiánt. A füléhez rakta, és volt valami zúgás, olyan távolian magmaszerű pulzálás, de nem volt biztos a dologban.
Leheveredett a szélvésztől sújtott kopárságban és próbált aludni egy keveset…

…miután a romokból kiszakadva rohant kifelé.
A Labirintus csak nehezen eresztette el. Ősidők óta ő volt az egyetlen játszótárs.
Néha egy-egy csörgőkígyó tekeredett be a kövek hűse közé, de hát azok nem feltétlenül jelentettek tudást…

…csak a semmi volt!
És nem jött más azután. Csak a felhők suhantak el odafent. És kanyonok nyíltak meg kis idő múlva a föld csontjában, recsegve ropogva. Évmilliók vagy másodpercek, nem igazán számított. Túl volt már az anyagok sűrűjén és a háromdimenziós cellán mit egykor Testnek nevezett. Hangtalanul suhant az eonok örvényeiben, nekirugaszkodott, hogy aztán elérje a folytonosságot.

Birodalmak tűntek el a süllyedő kontinensekkel.

Értelmezhetetlenségeket

Értelmezhetetlenségeket szórt el
és dobott a szeleknek eledeléül magányosságot
mikből karnyújtásnyira távolodott elő valami folytonosságot hurcoló idegenség
ami annyira jellemezte őt a mindennapok tudatlanságában
hogy leginkább csak attól tartott hogy az űrnek örvényeit inkább
mint az esőben heverő zöldeket az udvaron
magába szívta halandóságának tartalékait
kiöklendezvén majd az örökkévalóságnak

akkor és most is inkább
mintsem a távolság ami közte és közted feszül
de elvágható ha látná hogy létező istent szolgál
valami láthatatlan semmi helyett
de inkább a tévúton sétál
mit csak akkor vesz észre mikor a szakadék belseje hívogatja magába

hogy mélységességével eleméssze őt…

Még Azelőtt

És az út mentén volt egy kis patak, a partja úgy emlékszem telis tele fákkal, és az árnyékuknál heveredve szabadjára engedtem a titkokat..
Az ég valószerűtlenül kék volt azon a nyáron, lusta felhők gomolyogtak el és nem feltétlenül létezett más hely a világon – legalább is én azt éreztem akkor.

A titkok a patakba zuhantak a kavicsok közé.
És nem volt semmi más már nálam amit utánuk küldhettem volna, de..

A réten túl létezhetett valami erősödő csaholás a vadvirágok mögé bújva, de nem mertem arrafelé nézni, mert mi van akkor ha észreveszem azt a valamit ami körülöttem, a titkok közelében ólálkodik miközben ők védtelenek már, mióta kikerültek az oltalmam alól.

Egy öreg varázsló lakott a dombon, nagyszakállú torzonborz alak, szivárványszínű köntösében sétálgatott göcsörtös botjára támaszkodva, és mindig mikor meglátott integetett nekem, és olyankor a tér vagy az idő valahogy megváltozott, apró rezgések és hullámok fodrozódása mindenfelé..

Egyszer jártam a kunyhójában.
Telis tele volt limlomokká fakult kincsekkel, talizmánok sokasága lógott egy fogason, és csak álmokban létező szörnyetegek koponyái porosodtak a falakon, mikre ezernyi rúnát és misztikus szimbólumot festettek, és megkopva várták a pillanatot hogy valaki kimondja életre keltő titokzatos litániájukat, mit egykoron még Atlantisz setétlő erdeiben alkotott meg valaki, akire már csak az óceán mélyén nyugvó kövek emlékeznének, ha nem lennének halottak a rájuk nehezedő hínárok nyirkos súlya alatt.

De aztán elmúlt a délután, és a pillanat is.

Ott hagytam a patakban a titkokat.
Nem volt többé szükségem rájuk. Talán soha nem is volt.
Néztem ahogyan a réten végig húzza az ujjait a szél, és meghajlanak láthatatlan akaratának. Akkor még nem volt nevem, de sejtettem hogy ki lehetek.
Lépéseket tettem egy ösvény felé, ami remélhetőleg az Útig is vezethet.

Minden. Olyan. Régen. Volt. Már.
Még azelőtt…

Kopárságodat

Csak távolodik már kifelé a szürkületből, és a háta mögött Azoknak hatalmas, és egekbe nyúló falai, a repedés rajtuk mint villámcsapása az Úr akaratának akár.
Tompult nyugalomban lépked, és maga mögött hagyja az Oszlopokat.

Az egyiket a másik után.
Nem olvassa el a véseteket,
Calliopé csengő nevetésére figyel,
Mi az utolsó viharba veszett.

De belemagyarázza magának, hogy az ott van.
Roncsok teteme az aszfalt mentén.
Szél süvölt zsongva szétgyűrődött testükön át, rozsda harmatot fújva lábai elé és ő megtorpan, hogy rácsodálkozva szemlélje a pusztulás örökkévalóságának pillanatát.
Kabátja zsebéből cigarettát kapar elő, és az örvénylő eget nézi.
Por meg hamu mindenütt, meg ahogyan jajgat a szél a szemetet hordva mindenfelé és mintha őt csúfolná mindaz ami körülveszi, a szabadság vagy mi az isten, de helyette inkább csak a pusztulat meg a kopár mindenség.

Tétovaságot

Gondolom messze volt és hidegben áztál mint az ágak ujjai,
És dideregve vacognak szikárrá változott törzsük odvai,
Odakint,
Amikor bizonyossággal azok után amiket akkor és most már itt is.
És a nem-városok falain túl, körzetek szélén végződő mezőkön,
Ahová a sínek visznek tovább szétrozsdált vagonokon:

Távolba hirdető tétovaságot…

Szeretek Távol

Ujjai nyomán víziók a szürkületben.
Karnyújtásnyira mámor.. miközben
Táncot lejt a Délkeleti boszorkány,
Ópiumos mélysége átránt a zuhanás felé.
Mint mikor a sötétlő kútba kavicsot dobsz,
És várod a csobbanást.

Elmerülök a távolba tovább.
Különös alakzatok a város fényei mögött.
Szellemeket hozott magával, és
Zsáknyi szelet enged szabadon.

Máshová

A fátyollal fedett horizont előtt sóhajt a smaragd színű fák lombja alatt, hol elárulták egykor.
Némaságot fogad, és nomád törzsek nyomába szegődik, rókát kerget farkasok között, és együtt rikolt a varjakkal.

Máshová is vihetné a szél.

Mint a törzseken kígyózó indák a türkiz mező környékén, hol a lenyugvó nap bíbora édesíti nektárrá a patak vizét.

Valahol tüzek égnek.
A messziben, távoli sas sikolya harsan..

Ajajj