Pulzálva Mozgolódik

Leginkább csak az üresség metafizikáját érezhette magában, valami távolian közeledő gondolatként, és a lüktetést amit a halántéka mögött érzékelt a figyelmen kívüliség peremére csúsztatta oda sem figyelve a huhogányok rikoltására az ablaka alatt.
A mélyűrbe lépve maga mögött hagyta a türkiz hullámokat, és metabolikus rendíthetetlenséggel figyelte a mindenségen átívelő hanyatlás féregnyúlványait.
Rájákat hívott apró csontsíppal, melyet a legenda szerint Xiun katakombáiban találtak, és egy évezredekkel ezelőtti papnőből származott. A hívásra válaszul morajlani kezdtek a csillagok, és csóvát húzva maguk után a sötét óceán hullámaiba zuhantak, hogy haragos sistergéssel belevesszenek az áthatolhatatlannak tetsző mélységbe.

Valami megnevezhetetlen mozgolódni kezdett odalent..

Tébolyult Tétlenségben

Láttam szárnyaid feketélleni folyók zúgó áradatán.
Különös karmazsinba burkolóztak lépteid.

Érintése nyomán hajnal hasad, és a város mint valami termeszvárrá formálódott látomás.
Nyüzsgése elvont metaforaként izzik fel a szemek mögött, és valami hosszan elnyújtott hangként oldódik alá. Kegyetlenségbe taszítva el magától fodrozódik tovább, hol talán a mélyűrbe temetkezik bölcsőként fogva fel a vonaglás paradigmájának geometriáját.
Lüktetésben halódva és néha zavarodottan ocsúdva fel!
Kellemek között bábbá burkolózva bámul bábel tornya felé,
elveszik teteje a messzeségben, mint acél és üveg szálka a mindenhatóság tézisének felfoghatatlanságában.

Macska lopózik konténerek bősége mellé.
Mögötte odvas sikátorok, hol valahol a méhükben meszkalin kultuszok burjánzanak tébolyult és üressé fakult tétlenségben.
Göcsörtössé görnyedve csak a levedlett gubóját zabálja fel.
Távoli mélységek moraja kísért és ott lopózik lépteid hazug zajában, a kátrányossá olvadt éjszaka súlya alatt, ami eső áztatta köpönyegként terül rád, és a bűzét hordozza mindannak ami valójában voltál,
mégis, mikor eonokkal ezelőttről valami különös visszhangja hallatszik …..-nak időtlenségbe börtönzött vonyításának, és beleremegnek az ódon épületek falai,
a metró alagutak sötétjéből kiutat talál, hogy feledésbe mártsa és valami forró viasszá lényegüljön át, varázsszavakat suttog a légmentességbe zárult szobának,
és csak a zaj! A zaj!
Ami határtalan és semmit mondó liturgiája valami elveszettnek, amit életre hívtál pusztán csak a látomások erejének táncával.

Viszolyogva vonyítva tartva magától el.

Lüktetést Gondol

Hullámok tarajában lüktetést gondol maga elé.
Fáradt kövek koptak szét az eltűnésben,
És ahogy madártávlatból figyelted mesterséged távoli maradványait.
Megmagyarázhatatlanul szövődtek körénk a dolgok netovábbjai,
Hogy a szél vegye hátára azt.
Elmúlóban már a messziség.
És a határtalanság olyan közel.
Néha csak a katarzisra vágyom.
Ahogyan álltam a szürkületben akkor.
De te azt hiszem inkább már csak egy hallomásra hasonlítottál.
Hópehely olvad szét az arcodon. Ami hideg mint a hant a dombok oldalán.
Busásan megjutalmaz minket egyikük.
Mint ahogyan göcsörtössége belülről fakadó.
Néha csak meredni a tavak felé. És hallgatni tovább az énekét.

Morajló Metafizikáját

És figyelemmel kíséri
a megdermedt metropolisz mítoszának morajló metafizikáját.

Groteszk firkák a falakon. Mindegyikük a bejárat felé vezet.
Ahogy rohan, elsuhannak mellette az ipari építmények acélszerkezetei és
rozsdált szörnyetegek bömbölnek felé.
De megtalálja az ajtót, ami az idő halála utánba vezet.
Statikus zörejek a rothadás mögül.
És ahogy megmarkolja a kilincset az illúziók fátyla megremeg.
Benyit oda ahol a végtelen város terül el.

(csak üvölteni tud mindazokon túl amit lát)

Torz épület kreatúrák struktúráját szemléli elakadt lélegzettel.
Semmibe vesző csigalépcső örvénylik az űr felé.
Mögötte óceánnyi tér terül el.

Örvénylő Osonásod

Magad mögött hagyni bölcsességedet.
És hinni azáltal hogy változatlanságban edződsz.
Hullámok moraja a kezek által. Beleveszik tajtékjába az értelem.
Pogány tüzek égnek a dombok mögött. És az ösvény kanyarulata hozzájuk visz.
Kalyibában tengődik a remetemágus. Látni véli az óceán horizontját.
Egy város várakozik amely sohasem alszik. Narancsligetek illata az udvaron.
Angyalpor csilláma az éjszaka selymén, valami meggondolatlan tajték folytán.
A Hold az égen bizalomra int. És a Nap vállvetett egyetértése meglepő.
A varjak a téllel alszanak a házak mögött. Várják az időt.

Valami örvényt küldesz tudattalan. Értelmezhetetlen hangjegyek.
Semmivé osonásod megbabonáz.
És a nyughatatlanságba tévedek el.

Tajtékos Rianással

Gondolom átérzed mindazt a zuhanást amely a tudat mélyéből tőr elő,
mint monolitok a föld húsába ágyazódva: öröktől fogva valók,
mint az eső koptatta vésetek, melyeket a természet karcolt rúnaként beléjük,
mint a lüktetést amik a felhők vonulása ad, amint elterülsz a mezőn,
forgószél söpör végig a síkon, és ránt magával némi hinni akarást,
zajtalanságod eszméleténél fogva rántja a visszájára át.

Tékozlásod jutalma pedig hitetlenséged, melyet tovább adományozol.
És csengő aranytallérok penészes fénye ragyog a szivárvány tövében.
Valami megreped a gyermekkor végénél, ami a ránc lesz majd az arcodon.
Utat tőr belülre a Valami ami elől már a legelejétől fogva menekültél.
És mantraként suttogsz egy mondókát magad elé.

Miközben
Odafent tajtékos rianással hullnak mélységükbe a csillagok…

A Fergeteg Miatt Beszűkül

És megvárja amíg ráterül babilon palástja, és megremegnek lábai az ősi, indákkal benőtt ledoszlopok előtt.
Katarzisba csavarodó örvények, a látótávolság a fergeteg miatt beszűkül, meredten bámulva így távolodó narancs tincseit, mik tollaknak tetszenek egy főnixmadáron az újjászületésének mennydörgő pillanatában.
Magába szívja a fények lüktető kavargásának előnyeit, szakadozott és töredezett a világegyetem zaklatott világában, szilánkok hullnak ki az ujjak közül és megvillannak törékenységük színei.
Varázslóként a szférák homályában, burkok és elveszőben lévő délibábok között, míg máshol csak évekig egy magányos bagoly figyelte őt.
Valami azonosulás szerűt gondol, de csak elfedi kívűlállóságát, és reszketésében megújulni látszanak a tényszerű dolgok pillanatai, miközben zsíros ujjait univerzumdíszes köpönyegébe törli láthatatlanul és szinte szellemszerűen,

de a dombok még ott vannak a fák mögött, és rajtuk már átkeltek a zarándokok…