Sötét színű délután

Tegnap a vízesésnél várt rám Dóra és az ő (már-már kultikus) furánzöld cipői, kaptam tőle tisztelet jegyet, miközben a tetőn dohányoztam, aztán találkoztunk a nővéreivel, és megnéztük a Gépészt, ami egész végig ilyen sötét, zavaros hangulatot árasztott, a legdurvább talán a főszereplő átváltozása volt, mert a tipikus jó képű Holywoodi aranyifjúból, egy hihetetlenül sovány és beteg férfi lett, ami szerintem igen csak ijesztő volt, és maga a film is, ahogy próbálod kibogarászni a szereplő hallucinációiból a valóságot.
Miután vége lett a filmnek, és kimentünk a tetőre, a külvilág is felvette a film színeit, mert hétágra sütött a nap mikor bementünk, de utána teljesen kifakultak a körülöttünk lévő dolgok.

Aztán a Kazinczy felé mentünk, ami zárva volt, úgyhogy spontán a Zp.-ben kötöttünk ki, ahol a Takáts Tamás énekelt az ufókról, és a diszkósokat fikázta erőteljesen. Közben ittunk vbk-t és beszélgettünk, és a Dóra többször is nagyon zavarba jött, és ilyenkor csak nevetni tudott. Valahogy most szimpatikus volt a hely, mint pénteken, és kellemesen éreztem magam, főleg hogy Kávé és Cigaretta feliratú gyufával gyújtottam meg a cigimet.
Aztán elbúcsúztunk egymástól, és kaptam új Queens of the Stonage cd-t (mert rajongó)amit egész nap hallgattam, de ezt hosszabban kifejtem majd, és még Krisztus utolsó megkísértését is kaptam videón.

Aztán sietve mentem az Etele felé, és bortól zsongó fejjel néztem az elsuhanó semmilyen-sötét tájat.

Kábán picit

Olyan kábán picit még.
Zagar szól a hangfalakból, mert hátha, bár nem hinném, hogy most jó lenne ott.Tétlenül kúszik el ez a nap az orrom előtt, poros csíkot húzva maga után, fenyő törzsre kúszik, hogy a csúcsról szemlélhesse önmagát, sótlanul billeg, előre-hátra, jobbra-balra, platós kocsi szállít roncsokat, óbégató cigány toprongyos ruhában, kék tenger az ég, és apró kis hullámok a felhők, valami nyugodt hangulat, csipetnyi komolysággal a tetején, ami a felszínen úszva mutatja meg fogai fehérjét, de aztán alámerül egy örvény ölelésében…

Semmilyen

A hűvös, meg a tömeg, lányok a sorban, zápor felhők, várakozás a zp. előtt…boroskóla a székben, ülök a gondolataimmal összeborulva, aztán jön Holdvirág, de előtte váratlanul és hirtelenjében Halatska realizálódik előttem…beszélgetek Holdvirággal, ami pozitív, közben megy a Quimby, nekem nincsen hangulatom, a helynek sincs, az embereknek sem…muszájból támasztanak bár pultokat, isznak italokat, élnek társadalmi életet.

Az egész olyan súlytalannak és erőltetettnek látszik, nincsen meg az élmény vibrációja a levegőben, hideg van, és sár van, és valahogy nem érzem oda valónak magam.

Kezdem unni a koncerteket, erre jöttem rá, de amikor erre rájövök, jön egy koncert katarzis, ami miatt járok, és keresem minden egyes alkalommal, amikor tehetem.
Csak sajnos egyre ritkábbak ezek az alkalmak, és valószínűleg ezért volt az, hogy egész este a székben ülve boroskóláztam mint hogy a quimbyre bólogassak.

Valahogy jobb választásnak tűnt.

Fürkész

Fáradtan merülve a forró vízzel teli kádba, aztán lent maradok picit, hogy érezzem, valami teljes mértékben átölel…cigizve az ablaknál, lustán úszó füstkarikák kifelé a semmin át, lüktet az Angel, a Massive Attacktől, narancs szín fények, kakaó előttem, melegségre éhesen markolom a fehérré vált bögrét…valami lappang, és kúszik, valami mocorog, kifelé tekintek, és megbabonázva szívom tekintetemmel a sötétre festett háztetők eső áztatta cserepeit…a dal önmaga katarzisához érkezett…hátradőlve élvezem…átadom magam a zenének, füst kúszik ki a számból…aztán elcsendesül minden…előre dőlve térek vissza ide…

A csendet fürkészve.

Mai nap

Esőben ázott lábak, esernyővel takart arcok, vágyakozással teli zötyögések, ábrándozásba hajló ücsörgések, szomorú mélységbe való emelkedések, eső cseppek, pocsolyák, sáros talajokon át, koldus, villamos, busz, világvége megálló, cigaretta füstben dideregve, lesni a várost az ablakon át, fázva bújva az illatos bőrkabátba, turkált narancssárga pulcsiban gubbasztva, utazni föl és alá, céllal majd céltalanul, vizes, szembe lógó hajjal.

A záródó égbolt alatt.

Gerry

Valami furán szomorkás hangulatban, félig kábán és álmosan, ritkán látok olyan filmet amit egyszerűen képtelen vagyok értékelni, mert a hatása alatt vagyok, de mégis van bennem valami hiányérzett. Talán ezt érzem, hogy nem kapta el a lényeget, csak a felszínt, ami azért jó volt, csak hiányzott a mélység belőle, meg a hipnotikus erő.

Ez a tipikusan az a film, ami nem szól semmiről, de nem mered rá mondani, hogy unalmas, mert közben a hatása alá kerülsz, elgondolkodsz, és beleveszel a képekbe.

Halványodó

Miért nem lehet büntetlenül belenézni a szemekbe, úgy hogy ne vakítson meg örökké?
Úgy hogy ne zúzná porrá csontjaim?

Nincsenek válaszok, és valahogy minden csak valami fakó és halvány mása annak amit szeretnék, de igazából semmi tökéletes ábránd kép nem lebeg a szemeim előtt, amiből kiindulhatnék, hamuba sült pogácsával a tarisznyámba, kérges vándor bottal a kézben. Mintha elmosódott volna a kinti világ, vagy ami még rosszabb, mintha én mosódtam volna el, szinte teljesen, csak valami fekete maszat vagyok, és egyre jobban fakulnak a körvonalak, remegnek a nagyvilágban, és ez elszomorít, hogy ennyire nincsen itt semmi.

Talán mégis, csak annyira közel és annyira egyértelműen, hogy itt van a szemem előtt.
Miért mindig a távolba réved az ember, miért csak kilométerek ezreiben képes gondolkodni? Olyan egyértelműnek tűnik, és még is olyan kiszámíthatatlan, hogy csak nevetni tudok ezen, mert tudom, hogy itt van karnyújtásnyira, de én mégsem látom, hiszen a messzit figyelem.

Üvöltsd bele az arcomba!

Gyújts hatalmas máglyákat, sikolts, ordíts, kaparj, hogy lássalak végre, hogy itt vagy, és itt leszel, mert elnyomják ragyogásod a kozmosz fényei, és a csillagok halk éneke rejti el dallamod!

Nem lesz ez ilyen egyszerű, van egy olyan érzésem.

Nem lehet olyan egyszerű, pedig annak kéne lenni, a nagy számok törvényei szerint. De hol vannak a törvények, ebben a féktelenül nyugodt káoszban, amikor nap mint nap megremeg körülöttem a valóság, és alá hullnak a mélységben darabjai, nincsen semmi más, és ez mégis kitölti az életem, a cigaretta füst meg a félhomály, a derengésbe fakult szürke házfalak, meg persze a tudatlanság mártírjai.

A Bukott Angyalok etetése tilos!

Üres tekintetű szürkébe burkolt ember tömeg, az ódon keleti blokkot idéző házfalak között, aztán elmúlik ez is.
Csak én vagyok, és figyelem égbe nyúló acél szárnyait. A délelőtti tompa lüktetés a fejemben, valami sötét és magasztos hangulatot szülve telepszik rám, és állok ott; figyelem, hogy talán mond valamit, de semmi…semmi nincsen, én tovább megyek, befészkelem magam a villamos ülésébe, és zötyögök valami ismeretlen, sosem tudott cél felé.

Számít valamit ez az egész?

A tudatlanság mártírjai állnak a peronon, sodort cigit szívva, eső cseppekkel a kabátjukon, van megint valami megfoghatatlan, de még mielőtt rájöhetnék mi az, csak a szőke fürtöket bámulom magam előtt, aztán a hűvös ablaküvegnek szorítom az arcom, talán hogy átpasszírozzam magam a külvilág végtelensége felé.
A nyugodtság a nikotinnal együtt áramlik szét bennem, ez a minden-mindegy, szarok a világra állapot.

Kéne valami mindent elemésztő üvöltés, hogy utána csak rekedt és kiszáradt torokkal álljak a világ előtt, és talán elégedett lennék, de most nem érzek erőt, ami felszabadítana ettől az egésztől, csak a tompa lüktetést érzem, meg az őrült dub-ot, de ez nem én vagyok, még képtelen vagyok átlényegülni, valami olyanná amivé mindig is szeretnék.

Századik ablak

Szürke. Meg a néhol feltűnő eső cseppek.
A Századik ablak három száma egész nap a Massive Attack-től, kis Radiohead megszakítással.
Utánam kap az érzés, felemel, megráz, elenged.
Szilánkokra zúzódik a Századik ablak, és nézem benne ezernyire hasadt önmagam.

A jó és a rossz, mára valami ködös és határozatlan fogalommá változott át. Idebent a neonfényű fonalak hálójában, most a csend a meghatározó, meg az előtte való lüktetés.

Pulzálás.

A Trip-Hop magába szív, és rég elfeledett alakja kísért, pillanatnyi szürreális mosoly. Pillanatnyi vágy a zölden derengő füst felé, mely a mai napomra vetül, és mint valami bársony lepedő takarja be azt.

Az erős és a gyenge fogalma a mélységbe vész. Ma nincs jin és jang. Nincs fekete és fehér, csak az összekeveredett vágyak vannak a szükségszerűen előbukkanó ösztönökkel.

Megyek angyalt nézni…

Kettő között

Túlságosan éber vagyok az alváshoz, és túlzottan fáradt hogy valami értelmessel töltsem ki az időt.
Folyton ez a kettő közötti állapot.
Sötétben szívott cigaretta parázs az ujjaim közt.

Fény, füst, misztikus derengés, stb.

A saját magam taposta ösvényét járom körbe-körbe, unottan ismétlem tetteim, és unottan számolok be róla itt.
Van megoldás. Persze hogy van.
Csak valahogy olyan messzi, és távoli, és valahogy erőtlennek érzem magamat, hogy valami leheletnyi erőfeszítést tegyek a saját előre haladásom érdekében.

Mintha lerobbant volna a lift fél úton, két emelet között.

Elcsépeltnek érzem ezeket a sorokat, és klisésnek ezt az egészet, ami körül vesz, mintha már megtörtént volna ez, mintha már láttam volna ezeket az arcot, folytonos deja vu-k, egyensúlyozás a lét és az illúzió vékony hártyáján.

Az X-re nézek, hogy mentés nélkül kilépek a szövegszerkesztőből, és a feleslegessé vált bit-ek és byte-ok szakadékába hajítom ezt is.

Káosz elméletemmel játszok; egy szóra bökök, ha páros a betűinek száma akkor marad, ha páratlan akkor egy klikk és sikoltva zuhannak a semmibe a betűk.

Ösvényét…páros…marad

Fáradt vagyok, de valahogy mégsem…egyszer egy nyáron megvártam a pirkadatot, figyeltem ahogy szinte észrevétlenül változott meg minden…halvány derengés támadt fel először, aztán szépen elborított mindent a fény, a madarak daloltak, és valahogy szépnek tűnt ez az egész.

Gondolom most is az.
De még messze vannak a sugarak és tuti hogy nem várom meg a fényt.
Marad a cigi, a kígyózó füst, meg a „misztikus derengésben ragyogó” parázs…

Zavaros sejtés

Mozdulatlanságba dermedt a délután.
Félhomályos virágillatban, a zöld fű lepedőjének érintésével a talpamon, valami lüktet ott belül, mocorog, és talán életre kel, mint sosem látott szárnyaim, fodrozódva szakadnak el a tollak, hogy életre kellve libbenjenek a szél hátán tova, a messzi ismeretlenbe.

Nincsenek válaszok, csak néhány halványan derengő zavaros sejtés, mint tegnap is, ahogy a cigaretta füstben úszó szobában, tört rám az a kényelmetlen érzés, mikor a Meztelen Ebédet néztem, és éreztem hogy miről is akart szólni a film, a rejtett üzenet valamilyen formában átjött, szavakkal és gondolatokkal nem érzékelhető formában, inkább egy ösztön szerű érzés volt csupán, valahol mélyen a zsigereimben, mikor láttam a hallucináló főhős viaskodását az óriásira nőt bogár-írógéppel(!)

Interzónában megtalálnám a választ azt hiszem, ahol csak jelentéseket írnék, és járnám a füstös film noir bárokat, alámerülve a Kafkai hangulatban, Casablanca ott felejtett díszletei között.

Kíváncsi

Odakint valami tavasz van, idebent meg cigi füstben Travis-t hallgatok.
Egymagamban gitározós, dúdolós hangulatom van, de nincsen gitárom, és nem is tudok gitározni.
(lehet hogy nem is vagyok alter?)
Valahogy ez van mindig azt hiszem, hogy olyasmivel akarok játszani, ami nincsen, és ráadásul nem is vagyok benne valami jó.

Szar ügy, vagy valami ahhoz hasonló, de azért nem vagyok letörve, vagy valami, csak el szoktam gondolkodni, és az nem mindig tesz jót.

Vajon jobb lett volna, ha elmarad ez a fene nagy tudatra ébredésem, és maradok ott, ahova az élet szeszélye terelt, egy felettébb rosszindulatú pillanatában?
Jobb lenne, ha most valami hipermarket akármilyen osztályának "lelkes" dolgozója lennék, mint ami voltam néhány kellemetlen hónapig, még mielőtt sikítva rohantam el onnan, hogy ez nem én vagyok?

Nem jutottam vele semmire, mármint azt tökéletesen tudom, hogy mi nem vagyok, de azt már kevésbé, hogy ki is valójában. Esetleg néhány homályos sejtésem van a dologról, de fogalmam sincs, hogy mi lenne az a dolog, amiben én mosolyogva, és boldogan érezném magam, mindenféle kényelmetlen kompromisszumok nélkül.

Van egy olyan gyanúm, hogy a közel jövőben elég erőteljes kompromisszumokat kell kötnöm saját magammal, amivel vagy megbékélek, vagy fogcsikorgatva élem tovább a napjaimat, nem tudom, mi lenne a jó megoldás, de kíváncsi lennék rá.

Nagyon-nagyon kíváncsi…

Én

Sűrű

Tegnap eléggé sűrű napom volt az átlaghoz képest.
Hét perces késéssel értem a NyugatVéghez ahol már várt rám Dóra a furánzöld cipőiben, aztán szereztünk nekem tisztelet jegyet, és a tetőn való dohányzás után a Constantint mentünk megnézni, ami lényegében nem volt rossz, csak hiányzott belőle az a bizonyos plusz, ami kiemelte volna a misztikus csihi-puhi filmek közül.
Aztán ettünk majdnem ingyen tortillát, ami finom volt, és valamilyen szinten élet mentő mert egész nap csak őt ettem.
Aztán a metrónál elváltunk Dórával, és én siettem angolra, de így is fél órát késtem, ami mondjuk egyáltalán nem volt baj, és még kaptam papírt is róla, hogy „very good” vagyok angolból.

Remek!
Ezt meg kell ünnepelni – gondoltam, és így is lett.

Angol után visszamentem a Deák térhez, ahol már ott volt Dóra, és az Ő furánzöld cipői, és a Kazinczy felé vettük az irányt, amihez én most mentem először segítség nélkül, és csodák-csodájára odataláltunk, ahol korsóból ittuk a boroskólát, és még a Pollal és a Sosemlátott Lánnyal is találkoztunk. Beszélgettünk, meg még ittunk, és közben egy szürke macska sétált végig a teremben, aztán a vissza felé járó óra indulásra késztetett, és a csapos fiú megköszönte, hogy nem léptünk le fizetés nélkül.
A Deák tér felé menet, problémám támadt a beszéddel, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, és a villamosra pattanva intettem búcsút Dórától és a furánzöld cipőitől.

Odakint a földön esik

Lépni kell, át a falvakon. Jöhet város, mehet ország,
úgyis örök farsang van itt! Milyen ruhát vegyek fel,
hogy jól illeszkedjek?! Legyek gyáros vagy rocksztár, orvos
vagy tiszteletes? Most testemben elbújt félős kis pára,
igen az vagyok inkább. A felhőknek lába. Eső, csak eső lép odakint,
de idebent nem hull, Nem hull, csak úgy ideint.

Van sok névsor s rajta szépen csengő név
kismillió, de tűzre való, csak kölöncnek jó!
Vár egy szép kor, de előbb szennyből élünk még,
mert még mindig nem elég olcsó az élet.

Nem figyel a szépre most senki. A légbe szagol,
és úgy meghajol az olajos, vérbő étek előtt,
mintha nem is lenne halál... s már nem is látja hol áll...
Az az ember a szarba mulatni jár bele,
s nem tehet semmit, hogy ne tegye meg vele
a sok nép; mert vendégnek hiszi a kedves magát
Hiszi a ház-úr s a szar igazát.
De egyszer még nevet meg jelet cserél,
de egyszer még megküzd egy új igazért.
Egyszer még megküzd egy új igazért...
egy új igazért.

Van sok névsor s rajta szépen csengő név
kismillió, de tűzre való, csak kölöncnek jó!
Vár egy szép kor, de előbb szennyből élünk még,
mert még mindig nem elég olcsó az élet.
/Eleven Hold: odakint a földön esik/

Szürke cseppek

Hűvös van. Az ablaküvegre tapadt a kinti szürkeség, a háttérben az Eleven Hold, amit váratlanul fogadtak a fehér falak. Talán már lemondtak róla, hogy megint hallják, talán már nem számítottak arra, hogy ismét berakjam a magnóba.
Csak állnak, kiegyenesedett háttal, zord, és kemény vonásokkal, de a lelkük mélyén (a téglák és a tapéta alatt) örülnek megint, és picit mosolyognak is, ha éppen nem figyelek oda.

Nem figyelek oda.
Mosolyogjanak csak.

Nem tudom, hogy miért tűnt el az életemből a zenekar (bár van egy halvány sejtésem). De jó érzés megint hallani, érezni őket.

Eső cseppek az ablakon.
Szürkés szín kavarog benne.

Mélyre szívom a borút.
Bent tartom.
Kifújom.

Furcsa zene

Álmatlanul feküdtem az ágyban, a sarkokban az árnyak figyeltek mozdulatlan, aztán valami miatt az Eleven Holdat raktam be, amit hónapokkal ezelőtt hallgattam utoljára.
Valamilyen katartikusan boldog felszabadulást éreztem, pedig másra számítottam.
De örültem neki, hogy újra simul hozzám, bár nem hinném, hogy annyit tudna jelenteni, mint régen.
Furcsa a zene, főleg ha egy bizonyos időszakodban hallgatod, mert akárhányszor belebotlasz mindig azok az érzések, emlékek fognak eszedbe jutni.

Nagyon szürke idő van, és különös álmaim voltak. Megnéztem az álom fejtőben, de nem sokat segített, pedig általában választ kapok valamire, de ez nem így történt.

Borongósan borús

Szürke volt odakint, aztán átváltozott sötétté. Borongósan borús.
Eső cseppek zuhannak a járdára, és csattanva robbannak szét ezernyi apró kis darabbá.
Nem hallom ezt, csak odaképzelem.
Erőt vett rajtam az unalom, és a tavalyi postjaimat olvasgatom.
Elképzelhetetlenül hülyén kezeltem a dolgaimat, ami mondjuk nem is olyan meglepő, mert nem sok tapasztalatom volt a dolgok kezelésében, bár nem mintha most több lenne, vagy valami, de azért remélhetőleg mégis csak több egy picivel.

Remélhetőleg.

Annyira nem érzem valóságosnak a dolgokat.
Nem kézzelfoghatóak, mintha csak kitalálnám őket, és életre kelnek.
Akármit írhatok ide is.
Ki tudja, hogy mi a valóság?

Van értelme ennek?
Lehet értelme?

Mert végül is ez egy játék, vagy nagyon könnyen azzá válhat.
Mert miért ne?

Ne aggódj én sem értem.
Melegem van.
A zöld vastag pulcsi van rajtam, amit kiégettem a ballagásom estéjén a pipámmal.

Számít ez?
Van jelentősége ezeknek a dolgoknak, amiket leírok?
Van valami haszna? És egyáltalán kell lennie?

Nem tudom
Nem tudom
Nem tudom

Jár az agyam valamin, és megint bent rekedt, mint a múltkor, csak most valami tökre mást piszkáltam ki, mint amit szerettem volna, sok kicsi izét, ezernyi helyről, és most összeállt valami teljesen független és önálló dologgá, amit nem is akartam, hogy létrejöjjön, de itt van, és figyel a monitoron keresztül.

A gondolataim.
Végül is valamilyen szinten az életem.
Egy műanyag dobozba zárva, neonfényben ázva.

Kurva beteges.

Vagy valami

Kint csöpög az eső, a fülemben meg a White Stripes visít.
Ebben a pillanatban a Benczúr ház falai között kéne átadnom magamat Delírium és a Narco Polo kölcsönhatásából született ősi transznak, de nem!
Nincs ma este se Delírium, se Narco Polo, csak az eső, meg a White Stripes, meg a rengeteg egymás után elszívott cigik, és az utána kiköhögött füst, oda föl, a csillagokat takaró szürke felhők közé.

Nem lesz ez így jó.
Nem jó ez így.

Azért elvagyok, mert beat költők verseit olvasgatok, meg hát amit ilyenkor szokás, de igazából nem tudom.
Lüktet a fejem, gondolom a cigiktől, vagy nem tudom, nem számít igazán, de azért jó volt az eső illat, meg ez a sötét, és hogy nincsen annyira vészesen hideg, vagy valami, szóval klasszul élvezem, ezt az alapvetően tipikusan üres, és kiábrándítóan unalmas szombat estét.

Igazából nem tudom mi van.
Minden valami zavaros dologba folyik össze, és én meg nem igazán tudom feldolgozni ezt. Így körém folynak meg ilyesmi, és picit rémisztő ez az egész, hogy nem vagyok befolyással rá.
Persze, valamennyire én irányítok, de lényegében, ha belegondolunk kurvára nem, és ez az ami zavaró, hogy nem tudom hova rakni ezeket a dolgokat magamban, mert ezek csak úgy ott vannak, és igazából senkit sem kérdeztek meg hogy jöhetnek-e.

Engem biztosan nem.

Mindegy végül is csak hát tudod elég vad, amikor nem nagyon vagy tudatában az életed történésének körülményeivel, és csak mosolyogni tudsz ezen a szaron, picit zavarban, hátra kulcsolt kezekkel, szégyenlősen a cipőd orrát bámulva.

Valami őrület kéne nekem most. Valami eszelős mindent seggberúgó száguldás, valami vad, és zabolátlanul rettenetes, hogy még a világot is kifordítsa a sarkából. Legalább is az enyémet biztosan.

Gondolkodok ezen.
És akkor lesz valami azt hiszem.
Mert hát valami mindig van, még ha olyan aprónak is tűnik, hogy a semmi feliratú fiókba dugjuk, a többi közé.

Ugye?

Napraforgó szutra

Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.

Jack Kerouac ült mellettem egy kidőlt rozsdás vascöveken, a társam, egyet gondolt a lelkünk, zordan és csüggedten és szomorú-szeműn, a gépfák bütykös acélgyökereivel bekerítve.

Vörös ég tükrözte a folyó vizén az olajfoltokat, nap bukott Frisco végső hegyormaira, sem hal az áradatban, sem remete a dombok közt, csak mi magunk csipás szeműek és másnaposak mint a folyópart vén csavargói, fáradt rókapofával.

Nézd csak a Napraforgót, mondta, egy halott és szürke árny támaszkodott az égnek, embernyi árnyék, ültében aszalódott egy halom ősi fűrészpor tetején elbűvölve rohantam oda - első napraforgóm volt ez, Blake emléke - látomásaim - Harlem

és a keleti folyók poklai, csörömpölő hidak, Joe Zsíros Kenyerei, döglött babakocsik, lekopott futójú fekete autógumik a soha újra nem futózásban elfelejtve, a folyópart költeménye, kotonok és fazekak, és az acél kések egy cseppet sem rozsdamentesek, csak a nyirkos mocsok és a borotvaéles műanyagok vonulnak be a múltba -

és a szürke Napraforgó a lenyugvó nappal szemben siváran recsegve és porosan ingadozott a korommal a köddel és hajdani mozdonyok füstjével a szemében

megtörten lekonyuló vizenyős tövispártája rozzant korona volt, tányérjából a magok kihulltak, a fényes levegő fogait gyorsan hullató szája, szőrös fején a sugarak bélyege

akár egy megaszalt drót pókháló, levélkarokat meresztett a szára, fűrészpor gyökerei integettek, fekete kacsairól gipszmorzsa esőzött, döglött légy a fülében,

Szentségtelen rozoga vén vacak voltál, napraforgóm Ó én lelkem, szerettelek téged!

A korom rajtad nem ember korma volt de halál és emberi mozdonyok,

mind e porruha, a vasútbőrnek e homályos fátyla, e füstköd pofa, e fekete nyomorúság szemhéja, ez a kormos kéz vagy fallosz vagy kosznál rosszabb művi duzzanat - az ipari - a modern - az egész civilizáció mely bemocskolja őrült arany koronádat

és ezek a ködös gondolatok a halálról és a szerelem nélkül porosodó szemekről és a végkifejletről és a mélyben sorvadó gyökerekről, a homok és fűrészpor hazai buckáiban, gumi dollárbankók, gépek bőre, a sírva köhögő autók belei és belsőségei, az üresen eldobott pléhkonzervek azzal az ójaj de rozsdás nyelvükkel, mit mondjak még, valami szivarízű farok elfüstölt hamuja, a talicskák vaginái és az autók tejelő melle, a szék híján megviselt valagak meg a dinamók záróizma - mindez

múmia gyökereidbe préselődött - és ott állsz előttem a napnyugta fényében, alakodban dicsőséged telje!

Egy napraforgó tökéletes szépsége! a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó létezés! hogy a belevaló újholdhoz illő édes és természetes szem villamos izgalommal ébredt és kapva kapott a napnyugta árnyú napkelte aranyú havi fuvallaton!

Hány légy zizegett körbe téged korom ártatlanja, míg a vasutak mennyét és virág lelkedet átkoztad?

Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?

Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!

És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!

Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,

és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá,

- Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását.

/Allen Ginsberg: Napraforgó szutra/

Nem haiku

Fűrészpor szagom van.
Mert fűrészeltem sokat.
Kyusst hallgatok.

(ez nem haiku nehogy azt hidd)

Említésre méltó

Az Etelén támasztottam a zöld oszlopot, aztán ismerős alakot láttam a szemem előtt, félre döntöttem a fejem, és mosolyogtam, aztán dohányozva vártuk a buszt a tavaszban.
Az egyetlen ember, akinek őszintén tudok örülni az „érdi arcok” közül az a Herta, és jó volt látni, meg beszélni vele, és örültem ennek az összefutásnak.
Láttunk táblát tartó lányokat, meg piros sálat, amit nekem akart adni, de nem kértem.

Egyébként tök nem lényeges vagy valami, csak gondoltam leírom.

Tegnap meg sikerült talán életemben először látni egy német filmet, ami tetszett ez a Good Bye Lenin volt, és tényleg jó.

Ennyi.

Új Esztendõ

Idegeimen apokaliptikus
zene tombol, bábeli gyermekágy
a világ, véres lében remeg és
csikorog - ó jaj, ki a kínokban
ki a kínokban vajudó? Én vagyok,
te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki
e kínok apokalipszisában, e
véres ágy vonaglásában, rángunk és
futkosunk, patkánymódra, óriás
talpak alatt, jaj! véres és vértelen
kaszák villódzanak a tetemszagú
légben, és torkon lehel a ragály
csontpalotákból idegen zene szól
viharok paradicsoma kibomlik.

Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú
új esztendõkbe, ég? A föld hallgat és
zordan karikáz sötét telében - de egyszer
ébrednie kell, és akkor mit mond majd
változatlan szép tavaszával, mit mond
feldúlt erdeivel, mit mond eleven
erõivel, mit mond rettenetes
ugarain kisarjadó vadvirágok
ezer beszédes szemeivel - Ember,
te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett
játékodból a réten ocsudva, - hogy fogsz
a vadvirágok szemeibe nézni?

/Babits Mihály: Új Esztendõ/

Ahol a Dalok születnek

A 6-os villamos megállójában találkoztam Lucával és a Makámos Lánnyal, majd picivel később jött a Hibus is, aztán a Trafó felé vettük az irányt ebben a hűvöskés tavaszi estében. Aztán akartunk venni jegyet, de bevitt minket az Ági (A Bárdos Deák Ági, tudod a Kontroll Csoportból) és a backstage felé vezetett minket, ott ült már a Varró Dani, meg a Sziámi gitárosa, és akkor fészkelődtünk picit a VIP fotelekben, de azért klassz volt.
Boroskóláztunk meg beszélgettünk, és a háttérben ment valami film, amire még nem figyeltünk oda de mondta az Ági (a Bárdos Deák Ági, tudod a Kontroll Csoportból) hogy menjünk le és nézzük, mert a New Yorki Undergroundról szól, és szerinte vicces.
Szóval lementünk a bárpulthoz, és ott ittunk, meg néztük ezt a New Yorki Underground pornót, és hát elég beteg volt, meg minden, és az Ági (a Bárdos Deák Ági, tudod a Kontroll Csoportból) kérdezte tőlem „hogy most kínozzák-e?” én meg inkább csak pislogtam és ittam meg mondtam valami elvontat.

Aztán jött a Réka is, és helyet foglaltunk, aztán felment valami altersrác a színpadra gitárral, és akkor ő ott gitározott és énekelt/verset mondott, de nem lehetett érteni nagyon, mert a mikrofon lejjebb volt vagy valami.
Aztán felment a Varró Dani a színpadra, meg ott volt az a gitáros srác a Vip fotelból, és akkor ilyen nagyon jó volt, mert játszott a gitáros és a Varró Dani meg mondott egy verset, és tök ilyen hangulatos dolog lett, és szerintem ilyen lehetett régen.
Aztán jött a Frenk, és elénekelte a Szívzörejeket, ami nem fogta meg a Makámos Lányt, és nem fogja a szövegét a magyar füzetébe ragasztani az állítása szerint.
Frenk után feljött a Müller Péter Sziámi a színpadra, és akkor volt ilyen koncert, meg elmondta, hogy szeptemberig lesz Gödör meg minden, és akkor én pár szám után eljöttem, mert különben lekéstem volna a buszom.

Szóval tök jó volt ez az este, márcsak azért is, mert ugye nekünk ingyen volt, hiszen bevitt minket az Ági (akit szerintem már tudod, hogy kicsoda) és ezt a Lucának köszönhettük, mert ő ott mondott verset egyszer asszem.
Egyébként mondjuk jobb lett volna, ha nem csak egy-egy dolgot adnak elő a vendégek, mert pl. én sokkal szívesebben hallgattam volna még a Varró Danit verset mondani, gitár kísérettel.